A hídon állok és nézem a vizet,
a vízbe lógó nyárfaleveleket,
nézem és bámulom a kanális partját,
nézem és bámulom annak világát.
Körülötte csendes minden,
nincsen hangja, perce sincsen,
nincsen mi idejét rabolná,
nincsen mi sorát rosszabbra fordítaná.
S én csak bámulom ezt a vizet,
kérdést intézek saját magamhoz:
Vajon nem lenne szebb az élet,
ha mindenki egy folyamba térne?
Csak állok, s tovább bámulom
folyamomnak élő, s élettelen világát,
a nádat, a sást, a brekegő békát,
a hínárok közt úszkáló halak árnyalatát.
Két szememmel figyelem a Napnak
utolsó, vízre eső fényes sugarát,
mellyel búcsúzik tőlem, a Tájtól,
azonban útjaink másnap találkoznak.
Hát viszlát vizem, viszlát Napom,
örültem, hogy máma találkoztunk,
szívből remélem, hogy itt leszel velem,
s megmutatod titkaid csodás mivoltát.
2 hozzászólás
Versed békés nyugalmat áraszt.
Ez a versszak különösen tetszett:
Két szememmel figyelem a Napnak
utolsó, vízre eső fényes sugarát,
mellyel búcsúzik tőlem, a Tájtól,
azonban útjaink másnap találkoznak.
Szeretem csodálom a Dunát, bár néha félelmetes ahogy zubog és rohan vele minden. Van hogy rossz emlékek is gyötörnek, de van úgy hogy órákig egy vízparton ücsörgök és minden olyan nyugalmas csendes ahogy versedben te is leírtad. A természet sokszor a nyugalom béke és harmónia az ember lelkének ebben a zajos világban.
szeretettel-panka
Köszönöm az értékelést, az olvasást!
És igen, mindenképp szükséges, hogy az ember néha, legalábbis amikor teheti kimozduljon, ha nem is a vízpartra, akkor olyan helyre ahol nyugalmat lelhet, ahol pihenhet, mivel a nyüzsgés nagyon leterheli a szervezetet.