Az áldozatok sorsa (verses rigmusok prózába csomagolva)

Egy átlagos napon történt mindez, amikor egy pirosra festet, kopott padon ülve, zöld szemeimmel a világot kémlelve, egy feketerigót lesve, kezemben újságot tekerve, vártam a kedvesre. Perc percet követett, az idő nagyon sietett. De nem! Mégsem! Inkább lelassult, a rigó meg hirtelen feljajdult. Vagy tán örömében kiáltott, amikor egy kövér kukacot meglátott?
– Itt a finom vacsora, száz lábán száz bocskora!
Sárga és zöld színben pompázva, a rigó elől menekülve, tornázva, futott az árva lárva mind a száz lába. De a rigó gyorsabb volt, így lett az élő hernyóból gyorsan holt.
– Jól lakott a rigó! Ez szerencse! Jobban fog esni az étek. – gondolkodott a nyeste, ki végig lesben állt, s a vacsorázó rigóra várt. Mikor a rigó a lárvát lenyelte, előugrott rejtekhelyéről a nyeste. Röpült szanaszét a toll, a nyest meg a madár belsejébe hatolt. Nem lehet felróni neki, egyszerűen éhes volt, ezért tollat és rigóhúst a gyomorba pakolt.
Mondom, mindez egy átlagos napon történt, amikor a természet bemutatta e törvényt: Mindig az erősebb győz, a gyenge meg elbukik.
Percre perc, napra nap telik, az idő így múlik, s egyszerre a kedves is feltűnik. Látom őt, úgy jő ott, mint a nyest, fűben lapulva áldozatára les. De már ezt gyorsan észlelém, mint egyszerű áldozat. Ha nem iszkolok innen elér a kárhozat. Így loholtam messze, nagyon messze, nehogy elkapjon a nőstény ördög nyeste. Futhattam mind hiába előle, előre a legelőre, onnan meg erdőre, mezőre, de követett ő rendületlen, szüntelen.
Amikor már elfogyott a szufla, földre rogytam kezeimet imára kulcsolva. Ekkor ért utol a végzet, mert szemeimmel a szemébe néztem. Felfalt e pillantással egy pillantás alatt, fel sem eszméltem, s látom, felém jő egy pap féle alak. Meghaltam tán, vagy mi a csoda? Köröttem oltár meg ostya vacsora. Sok száz ember éljenez és örül, torkomon az „igen” nehezen köszörül. A pap meg csak papol sok féle szöveget. Ezzel zárja: Legyetek boldogok, száz évig éljetek!
Rájöttem itten a kelepcében állva, bármit is teszek, mennem kell a „bálba”.
A természet bíz újra törvényt hozott, kimondta végre, hogy házasság terén az asszony az, ki határozott. A férfi meg nem más, mint egy ártatlan rigó áldozat, kire fűből lesve vár az örök „kárhozat”.