Avian a kis üvegházban dolgozott, ami félúton állt a Ház és az erdő között; pontosan kiszámolta az apró lépéseivel, amikor Edmund lefektette neki azt a keskeny, fehér kavicsos ösvényt, hogy ne legyen saras a csizmája, amikor a Házból átmegy az üvegházba. Egy apró kapa volt a kezében, azzal szedte ki a cserepekből a véletlenül szétszóródott magvak illetlen hajtásait a menta töve mellől, aztán a kamillák és zsályák közül, meg meglocsolta a hosszú ládákból kikandikáló sárgarépák zöld leveleit. A tavasz már nem járt messze, de még mindig hűvös volt, túl hűvös ahhoz, hogy a kis veteményeskertbe vethessen napraforgót meg cukorborsót.
Egy kicsit kimelegedett, ahogy felegyenesedett a levendulái mellől, megtörölte a homlokát, aztán öntött magának a melegítőbe bugyolált teáskannából, amiben mentatea volt, a Ház főzte neki, hogy legyen mit innia, mikor már elfárad.
Sóhajtott az első korty után, majd kiitta az egész csészét, és csak szorongatta a kezében, hogy melegítse az ujjait. Elbámult az erdő felé, egy kicsit kíváncsi volt, hogy vajon, előbújtak-e már a tavasz első jelei a vastag avartakaró alól. Hamarosan izgatott lett, ahogyan a hóvirágokra gondolt, a csészét kapkodva helyezte az aljra, és az ujjai megcsúsztak a gombokon amint magára vette a sötétkék kabátját. Még az sem zavarta, hogy elfelejtette levenni a kicsit földes kötényét, úgy vágott neki annak a rövid útnak, ami az üvegház és az erdő között volt. A csizmája orra nyomban saras lett, de nem zavarta. Hóvirágot szeretett volna látni.
Ment, ment az avaron, kicsit zörögtek a levelek a talpa alatt, egyszerre volt ismerős neki az erdő és ismeretlen, mert az erdő még egy kicsit az ő házához tartozott, de ő ritkán járt benne, és nem is igazán foglalkoztatta, hogy mi zajlik ott, amíg nyáron zöld lombba borultak a fák, és télen hó lepte az ágakat.
Először alig-alig hallotta a hangokat, más lábak surranásait, patákét és mancsokét, jókedvű morgásokat és kedves bőgéseket, aztán egy róka ugrott elő az egyik bokorból, aki a következő pillanatban már fiú lett, vörös fülét hátracsapva futott tovább, és nevetett, kicsit kegyetlenül, de jóízűen. Sikoltást hallott, vidám lánysikolyt, aztán már látott is megvillanni alakokat a fák között: rókafiúkat és őzlányokat. A rókák fiúk voltak, a fiúk rókák, az őzek lányok és a lányok őzek, mindkettő egyszerre és egyik sem igazán. Lányt látott, fején szarvakkal, a következő pillanatban meg rókabundás fiú ugrott hozzá, az arcába nevetett, ő meg csak állt, míg a fiú lelopta róla a kabátját. Csak egy csókot adott érte az arcára, de Avian tudta, hogy egy csók igazán nagy ár egy kabátért.
Aztán egy őzpatás lány szökkent mellé, és elhullott agancsokat próbált a fejére, de látta, hogy nem marad ott, és akkor kicsit szomorú lett, tovaugrott.
Avian szeretett volna velük táncolni, de csak az ajkát lebiggyesztve állt, körülötte nemlétező dallamokat csaholtak és bőgtek a rókafiúk és a szarvaslányok. Egy fiú, csillogó fekete szemekkel, meg hosszú bajusszal, ami az orra mellől nőtt, és csillogott a kora tavaszi fényben, megragadta a kezét, és pörgetni kezdte, szélsebesen, mint más kislányok az óvódaudvaron szokták, keresztezett karokkal szorítva egymást, hogy el ne repüljenek abból a minivilágból, amiben csak őt ketten vannak, minden más csak a széltől összemosódó szín a szemük sarkában. A lány hamarosan kiesett a ritmusból, elfelejtette erősen tartani a fiú kezét, ami manccsá lett, és a vörös bunda kicsúszott a markából, ő meg az avarba esett. Két szarvaslány lépett hozzá, akik felsegítették, aztán vidáman szökkelve visszajött az, aki agancsot akart a hajába tenni. Időközben megtalálta a tökéletes díszt Avian sötét hajára: virágkoszorú volt a kezében, fehér hóvirágból, a lány alig látta meg őket, a lábai reszketni kezdtek az örömtől.
Óvatosan ültek meg a hóvirágok a haján, kivilágítottak onnan, ő meg hitetlenkedve igazította meg őket. A szarvaslányok körbefogták, és nemlétező nyelven kezdek énekelni, körbetáncolták, és ő lassan, karjait széttárva kezdett forogni a saját tengelye körül, mint egy földgömb, egy teljes, egész világ. Hátravetette a fejét, igazán boldog volt, nevetni támadt kedve, ahogyan a dallamra ringott és pörgött, a szoknyája könnyedén a lába köré csavarodott, aztán újra meg újra leomlott róla.
Ugatás hangzott, mély, pajkos morgás, és a rókafiúk megkapták a lányok haját, mire a szarvaslányok sikítottak, elengedték egymás kezét, és hagyták magukat húzni. Féltek, mert ez is a játék része volt, hogy elkapják őket, de Avian tudta, hogy nem lesz semmi bajuk. Ők játszottak, folyton játszottak. Azért egy kicsit aggódott értük, csak akkor nyugodott meg, mikor megérintette a hóvirágokat a hajában, a lába közben magától vitte őt vissza a Házhoz. Edmund várta őt a hátsó ajtóban, és leszidta, amiért elhagyta a kabátját, mindössze azért, mert féltette őt.
Avian csak mosolygott, és a fiú hajába tette a koszorút.
2 hozzászólás
Kedves Szikra!
Már többször elolvastam ezt az aranyos mesédet, amikor az ajánlóba tetted. Olyan jó tavaszi hangulata van… 🙂 A pajkosság, és a szeretet árad belőle.
Nekem nagyon tetszik!
Judit
Köszönöm! 🙂 Ez csak úgy kikívánkozott belőlem, mikor folyton szarvaslányokat rajzoltam… Próbálom elkezdeni rendesen Avian történetét, de nehezen árul el magáról dolgokat. 🙂