Évszázadok viharában,
vízözönök sírhalmában
Édenkertünk elsüllyedt.
Azt hihettem, hőssé váltam,
építettem, nőt találtam,
de csak rab fiút szülhet.
Szilaj földet megműveltem,
vadak lelkét elvehettem.
Istenemnek arattam.
Tanultságom hamissá tett,
ősi lelkem elfelejtett:
egymagamra maradtam.
Mikor aztán, fagyos reggel
fölébredek, s a Nap nem kel,
rám tapad a félelem.
Házaimat lángra gyújtom,
gyermekeim harcra bujtom.
Valóság lesz sejtelem.
Most, amikor ez történik
emlékszem, Te tudtad végig,
kértél, legyek óvatos.
Nem hittél a műveltségben,
fegyver szülte bölcsességben
Nem voltál vak ájtatos.
Rádöbbentem: sosem láttam,
nem éreztem, nem is vágytam.
Világom fals képzelet.
Tanítottál ember lenni,
megszületni, megteremni:
Új hitem lett, s új kenet.
Várjunk csak! Mondd, ki is vagy te?
Ősi szíved honnan vette
mind az égi igaz szót?
Mikor kellesz, hol talállak?
Segítesz majd, hogyha várlak?
Megtaláljuk majd a jót?
Talán Te is képzelet vagy?
Nem is! Mondd, hogy a részem vagy!
S itt laksz rég a lelkemben.
Szívemben mindig itt voltál.
Nem láttalak, nem is szóltál.
Nem hittem Szellemedben.
De most, hogy jött világégés,
földrengető elmerengés,
felismertem arcodat.
S a Nap, mikor újra virrad,
babám arca csókra pirkad,
dicsőítem harcodat.