A szkarabeuszgyűrű-részlet

1922 novembere volt.

Több mint két héttel az után, hogy visszatértem Londonból, hangos kiáltásokra lettem figyelmes. Épp a sátramban voltam, és mint megannyiszor a jegyzeteimet böngésztem. A vízhordó fiú rontott be lélekszakadva és azt kiáltozta, hogy talált valamit. Azt kérdeztem mi az? Mire ő: lépcsök! Azt hittem megáll a szívem. Lépcsők! Ez csakis a sírba vezető lépcsők lehetnek! Szinte repültem az ásatás helyére, ahol már ott tolongott mindenki. Mikor áttörtem rajtuk és szemügyre vettem a porral bevont lépcsőmaradványokat, rögtön tudtam, hogy ez az!

Azonnal elkezdtük a lépcsősor feltárását. Kétnapi megfeszített munka után elértük az alját. Ekkor jött az igazi meglepetés: a pecsét érintetlen volt a falon! Tutanhamon pecsétje nézett rám a múlt egy része, a történelem egy darabkája. Azonnal értesítettem a Lordot, aki két és fél hét múlva érkezett meg. Nem egyedül jött. Elkísérte Evelyn is.

Mikor megláttam, ahogy közeledett felém, szinte földbegyökerezett a lábam. Hatalmas kalap volt rajta, melytől nem láttam az arcát, de nem is kellett, hogy lássam, a nélkül is elbűvölt. Egy egyszerű fehér blúzt, és egy hosszú szoknyát vett fel erre az alkalomra, de még ebben a puritán öltözetben is nagy hatást gyakorolt rám. Mikor közelebb ért, láttam sugárzó arcát és széles mosolyát, mely gyönyörűvé varázsolta. Én meg, mint egy nagy marha az útszélén, álltam és még csak megszólalni sem tudtam. Eddig nem ismert érzések rohantak meg. Evelyn odajött egészen közel hozzám és azon a bársonyos búgó hangján így szólt:

– Tudtam, hogy megtalálja, Howard! – lehelete arcomat érintette.

De még mielőtt bármit is mondhattam volna, a Lord lépett mellénk.

– Bár meggyőződésem volt, hogy nem fog találni semmit, de újra kellemes csalódást okozott nekem! Mikor láthatjuk a sírt?

– Azonnal, ha óhajtják! – hebegtem zavartan – Természetesen előbb a falat kell kibontani, mivel Önök nélkül nem akartam elkezdeni! De a levezető lépcsősort megtekinthetik már most!

– Nézzük meg! – kiáltott fel lelkesen Evelyn, és mint egy pajkos kisgyerek előrefutott.

– Jól van, nézzük meg! – egyezett bele Carnarvon.

Így lesétáltunk a Völgybe, oda, ahol reményeim szerint rövidesen elénk tárul Tutanhamon sírja. A lefelé vezető úton a Lord lépdelt a balomon, Evelyn pedig a jobbomon. Szinte alig szóltunk egymáshoz, mivel igencsak feszült volt a hangulat. Az út majd felénél a lány keze kezemhez ért. Nem volt rajta kesztyű, mint ahogy "illett" volna, ezért éreztem puha meleg tenyerét és finom ujjainak vonalát. Ránéztem, ő pedig, egy sokatmondó pillantással nézett vissza rám. Szívem még hevesebben kezdett verni. Most már nemcsak a felfedezés gyorsította, hanem a fellángoló érzelmek is.

Két óra múlva kibontottuk a bejáratot lezáró falat, és végre beléphettünk oda, ahol legutóbb a gyermekfáraót tették örök nyugalomra. Először egy gyertyát dugtam csak be a résbe, és annak pislákoló fényénél kémleltem be, a sír sötétjébe.

– Mit lát? – kérdezte a hátam mögött a Lord, türelmetlenül.

– Csodálatos dolgokat…- válaszoltam.

Nem túloztam, mert valóban csodás dolgokat pillantottam meg: mindenhol arany csillogott, de oly fényesen, mintha csak tegnap tették volna őket oda! Szobrok, állatfejek, ládák, botok és harci kocsikerekek ébredtek fel, több ezer éves álmukból. A lélegzetem is elállt, a látványtól.

Majd a Lord is benézett, és nem különben álmélkodott ő is.

– Végre megleltem! S az enyém! Nézd Evelyn, a kincs, mire vágytunk!

Aznapra befejeztük a felfedezést, mivel igencsak meleg volt. Sátram helyett hazatértem otthonomba. A lord, lányával itt a Luxor Hotelben szállt meg. Mondanom sem kell, hogy aznap éjjel egyetlen szemhunyásnyit sem aludtam! Nem a kincsek anyagi értéke izgatott, hanem az, hogy egy ilyen jelentőségű feltárásban vehettem részt. Bepillanthattam egy olyan világba, amit már 3300 éve senkit sem látott.

Mikor másnap kora reggel találkoztunk a házam előtt és elindultunk a sír felé, oly nagyon zakatolt a szívem, hogy azt hittem menten kiugrik a helyéről. A hír úgy száll itt Egyiptomban, mint a homok, máris számtalan kíváncsiskodó jött, hogy lásson valamit. Azt terveztük, hogy azt a termet nézzük meg csak, amit előző nap a lyukon átláttunk.

Már első pillantásra tudtuk, hogy mindennek a számbavétele sokáig fog tartani. A munka egy 8 méter hosszú és 3. 6 méter széles helységben nem a legkellemesebb. Számoztuk, leírtuk mi az, le is fotografáltuk. Aztán ezek után becsomagoltuk, és a felszínre vittük a tárgyakat. . A Lord természetesen nem bírta ki, hogy ne verje nagydobra. Hamarosan ellepték a Völgyet a turisták és az újságírók. Mindenki látni akarta a fáraó kincseit. Ez természetesen nagyban megnehezítette a munkánkat. De Carnarvonnak fontosabb volt a hírnév és a dicsőség. Mindenféle hírességet cipelt le a sírba, hogy szinte saját maga dicsőségére mutathassa be annak minden szegletét. Kezdett elegem lenni az egészből, és ennek hangot is adtam. A válasz melyet adott, mélyen érintett.

– Carter, a maga dolga az, hogy mint régész segítse a feltárást! Nem kértem tanácsokat arra nézve, hogy kit hozzak ide és kit ne! Ha jól emlékszem én adtam az anyagi hátteret ahhoz, hogy most Ön is dicsfényben fürödhet!

– Ön meg azt ne feledje, hogy az én megérzésem nélkül most nem lenne olyan népszerű! Különben meg, nekem nincs szükségem semmiféle dicsfényre! Nyugalom kellene, hogy a feltárás haladjon! A maga turistái csak hátráltatnak a munkában! – válaszoltam méregtől vörös fejjel.

A Lord összeszorított fogakkal rohant ki, maga mögött becsapva az ajtót.

Ez volt az első tüske.

A második még fájóbb volt számomra.