Álarcosbál

Semelyik erdő sem végtelen, de ha az egészet meg szeretnéd ismerni, az szinte lehetetlen, mert hiszen ha benne jársz, rájössz, hogy megismerhetetlen, mert végtelen formából áll. Lehetetlenség fáit, leveleit, bokrait, ezeknek gyökereit, ágait, leveleit megismerni, a bokrok és fák leveleinek erezetét, lombkoronájuk minden részletét, nem tudjuk megragadni megannyi fűszál és bogyó, kéreg és odú minden formáját és alakjainak változatos világát. Nem is beszélve az erdő állatvilágának sokaságáról, kezdve a bogaraktól a csúszómászókon, a rókákon, az őzeken át egészen az énekes madarakig, Lehetetlenség befogadni elménkbe az erdőbe szűrődő fény játékát, változatosságát, a hajnal és a pirkadat valamennyi színárnyalatát, a reggeli, délutáni és az esti fák színeit. Végtelennek mutatja magát.

Az erdőn – az életen – keresztül kell jutnunk, de talán nem mindegy hogyan fogunk hozzá, milyen felszereléssel megyünk, mi mindent próbálunk megfigyelni, s a végén, leszűrve úti tapasztalatainkat, hogyan hagyjuk el azt. Én nem az az ember vagyok, aki kérdés és megismerés nélkül szeretnék átjutni az erdőn, ám el sem szeretnék tévedni benne. Én ismerni akarom az erdő fáinak összes levelét, és leveleinek erezetét, és mindannak értelmét, amit az erdőben látok, tapasztalok. Ám tudom, erőlködésem hasztalan. Mert az erdő a mindenséget jelképezi, mely felfoghatatlan, megismerhetetlen, és értelmezhetetlen, azért mert nem arra hivatott, mert nem az a célja. Szimbólum. A láthatatlan istenség teljességének egyik látható szimbóluma. Valójában az egész résztvevő világ, melynek apró és hatalmas részleteit közeli és távoli szegmenseit megismerni kívánjuk, nem más, mint egy hatalmas bejárhatatlan, s részleteiben megismerhetetlen szimbólum, s ha tehát szimbólum, úgy kell rá tekintenünk.

Mindaz amennyit megmutat magából: az, amit szemünkkel látunk, érzékszerveinkkel érzékelünk, műszereinkkel megmérünk. Ennél azonban több is, sokkal több. S nemcsak több, mindez rétegződésének felszíne csupán. Számunkra nehezen érzékelhető, mögöttes tartalma van. Nem az ami, hanem önmagán túlmutató valóság. Annak, akinek nem érthető e szimbólum, dzsungelnek mutatja magát, kiismerhetetlen őserdőnek, vagy akár nagyszabású labirintusnak, melyet sem értelmezni sem megfejteni nem tud, s ki sem tud jutni belőle. Bizonyos szemellenzős módszerekkel nem is lehet. Nemigen adja ki titkát annak, aki nem szívével keresi igazságát. A világ kisgyermekkorunk óta szemünk előtt kibontakozó, és jól látható valóság, melynek értelme mégis rejtett, titokzatos. Ízisz fátyla borul rá, mely rejti igazi arcát, s így nehezen látjuk meg értelmét és igazságait. Mert sem nem erdő, sem nem labirintus, hanem egy méretes színházi díszlet, mely díszletek között mi vagyunk a főszereplők, mi emberek, mi vagyunk egyedül valóságosak, s egy színdarabot játsszuk benne. Elsősorban egymásnak. A világ mögöttes tartalmának talán az az egyik jelentése, hogy életet hordoz, s hogy ehhez az élethez időt, teret és lehetőséget ad, hogy mindazok, akik résztvevőivé válnak, éljenek vele.

Színház az egész világ – mondjuk Shakespeare-rel együtt.

Az általunk színre vitt színdarab nincs előre megírva, a díszlet kész, a díszlet hatalmas és elkápráztató, lehetőségek számtalanságát rejti magában. A darabot azonban mi írjuk, mi magunk, minden pillanatban és helyzetben. Nem tudjuk pontosan hol kezdődött a darab, talán valahol a nagyon távoli múltban, lehetséges, hogy nem volt első pillanata. Színre léptek valahányan, kiknek feladatuk volt erre, a színjáték fonala nemzedékről nemzedékre szállt, és folytatódik ma is. Kiemelkedő személyiségek jelennek meg a színen, fontos események zajlódnak, s ezek mind feljegyzésre kerülnek. Félreérthető módon, mindenki azt gondolja, hogy ezek a feljegyzésre kerülő személyek és a velük kapcsolatos események adják a történelem vázát, és hogy ezek a személyek a főszereplők. Pedig a darabnak nincs főszereplője, illetve mindenki a főszereplője. Mindenki, aki csak megjelenik a színen, legyen bár rövid, vagy látszólag semmitmondó a szerepe, abban a pillanatban, vagy helyzetben, ő is a többiekkel együtt a darab legfontosabb szereplőjévé válik.

Sokan kísérleteznek, sokan tűnődnek azon, hogyan lehetne a gigantikus méretű díszletet bejárni, utazásokról beszélnek, melyek elvihetnek távoli, egyenlőre ismeretlen díszletek felé. De vállalkozásuk hiábavaló, legalábbis bizonyos értelemben. Mert bár a távoli díszletek érdekesek, újak, az ember hamar megszokja őket, az ember sajátossága az, hogy bár szereti az újat, mégis hamar megszokja azt, rövid úton magáévá teszi, megismeri. Ha el is érünk távoli díszleteket, és találkozunk különböző, még sosem látott szereplőkkel, rájövünk, hogy a dolog magva mit sem változik ezen díszletek között sem: itt is szintén színdarabot játszanak a színészek, itt is egymásnak játszanak és egymásért. Ám a díszletek tervezője bizonyos tartományokba nem engedi az utazót, elérhetetlennek teszi azt számukra, valami oknál fogva nem engedi, hogy ezekbe a távoli tartományokba ellátogassunk. Minden tartomány saját magáért, és azokért felel, akik abban a tartományban, azon díszletek között játsszák a maguk játékát. Ezek bizonyos értelemben zárt közösségek, bár laza kapcsolatot fenntarthatnának akár a közeli-távoli díszletek szereplőivel, egy adott térségre vonatkozó zártság megmaradni látszik. A lényeg, mondják, nem a díszletekben rejlik, nem a tartományokban és azok kapcsolatrendszerében, hanem a lényeg a szereplők és a darab, s mindenki a maga táján a maga közösségében elég ahhoz, hogy a darabot így vagy úgy eljátssza.

A színház tehát mi vagyunk, a színdarabot egymásnak játsszuk, a díszlet adott, titka, hogy életet, teret, időt, és lehetőséget ad, lehetőséget arra, hogy magunk által írt színdarabot jól, rosszul eljátsszuk. Jól vagy rosszul. E falak között játszódik a drámai mű, amit akár az ember drámájának is aposztrofálhatunk. A dráma persze sokszor inkább tragédiára, az ember tragédiájára emlékeztet, esetleg tragikomédiára, ritkán az is megesik, hogy filozófiai ihletettségű a darab, azonban komor, csúfondáros és visszataszító is tud lenni. Ám, ami leginkább jellemzi, hogy egyetlen percében sem semmitmondó. De hogy épp milyen, azt mi döntjük el, saját játékunkkal. A műfaj nem egyértelműen meghatározható, s minden szereplő színre lépésével kissé változik.

Hatalmas megszámlálhatatlan színészi gárda várakozik a színfalak mögött, mindenki eljátssza a maga szerepét, s mindenkinek ugyanolyan fontos szerep jut. Mert vannak királyok és császárok a darabban, kézművesek, jobbágyok, parasztok, polgárok, eladók és vámosok, sportolók, tanítók, orvosok, tudósok és papok, vannak milliárdos vállalkozóknak öltözött nyakkendős egyének és falvak díszletei közt botorkáló mélyszegénységben élő szerencsétlenek. A színjáték szereplőinek jelentősége és cselekedeteik súlya nehezen mérhető. Egy közös bennük, játékuk, amíg a színen tartózkodnak látható és tetten érhető, játékuk mozgatórugóit nehezen meghatározható lelki folyamatok irányítják, és még egy közös van bennük, játékukkal hatnak egymásra, befolyásolnak jól vagy rosszul elsülő folyamatokat, egyszóval alakítják egymást a mű minden egyes percében. A szerepek nem predesztináltak, hogy ki mit játszik, hogy ki mivé válik, hogyan tölti be szerepét, elsősorban magán múlik.

A szerepek tehát nincsenek leosztva, ám az újonnan színre lépő színész valamely szituációba kerül, van tehát valami fogódzó, melynek segítségével a színjáték fonalába kapaszkodhat. Hogy aztán hogyan és mit hoz ki magából, hogyan veszi fel a ritmust, hogyan játszik az adott szituációban, nos, ahogy ezt már az olvasó is tudja, ez csakis maga-magán múlik. Magán, de másokon is. Mert tudjuk, nem csak maga van. Ott a többi színész is körülötte, vannak szívéhez közelebb állók, akik beöltöztetik a szerepbe, felsegítik rá a maszkot és a maskarát, akiktől tanulhat, akik megmutatják a díszletet, a díszlet adta lehetőségeket, és a bölcsebbek talán emlékeztetik is őket néhány megszívlelendő dologra. Így kerülnek színre a színészek, egyikük a másik után, egy adott szerepre, egy adott időre.
Találkozunk történészeknek nevezett szereplőkkel, akik a feljegyzett, a közeli vagy a távolabbi múlt eseményeit elemzik. Ezen elemzések sokszor félreérthetők. Ám még ennél is fontosabb a perc, melyben a színészek cselekednek, döntenek, vagy elodáznak döntéseket. A pillanat fontos, abból viszont megszámlálhatatlan jut mindenkinek. A történész elemzi a cselekedetek és döntések hatásait. A történelemnek nevezett eseménysorozatot, így a színdarab alakulását felfoghatjuk valamiféle béklyóként is, mely béklyót persze a szereplők készítik napról-napra, mégis meghatározza napjaikat. Libikóka ez, egymásra ható folyamatok összessége, a darabot a színészek alakítják, a darab a színészeket. De milyennek látszik vajon a darab a nézőtérről?

A mű forgatókönyvét utólag írjuk. Egyénileg, – ha elég bölcsek vagyunk hozzá, mert, ha valaki hiteles utólagos forgatókönyvet készít magáról, okul is belőle – és a darab egészéről is, de ez mindig nagyon hiányos, mert nem tudunk mindent följegyezni. Főleg a fontos dolgokat nem. Mert a történelem nem az. Mondják – a pillanat, a cselekedet, a döntés és az ezek mögött meghúzódó lelki motivációk számítanak, a perc, melyben ezek születnek. A színdarabot ugyanis egymásnak játsszuk, a szereplők folytonosan egymás mellett játszanak, szoros kapcsolatban állnak egymással, és semmi sem maradhat rejtve. Nem csak azért, mert a szereplők egymás tanúivá válnak, hanem mert a darab a nézőtérről is látható. Sőt onnan igazán. Ezért a színészek felelősséggel tartoznak egymásért, döntéseikért, felelősek abban, hogy mivé válik a darab, mivé formálódik a szerep, mivé válik a színésztárs, s egyáltalán élhetővé válik-e az egész színpadi mű. Ekképp sodródhat a magunk játéka és az egész darab jobb vagy rosszabb irányba, így lehet, hogy a színész és a színdarab hol kiegyensúlyozott, hol rabszódikus, hol békés, hol háborús. Napi döntések milliárdjai formálják a darabot, a hatalmas díszlet majd’ korlátlan lehetőségeket engedélyez, a milliárdnyi döntés milliárdnyi hatást, majd újabb döntéseket szül, s a színdarab hatalmas kereke eszerint mozdul. Ha fentről a páholyok egyikéből élvezzük a színészek játékát, akár kialakulhatnak bennünk afféle gondolatok is, hogy a színészek egy szoros ok-okozati összefüggés láncát kénytelenek magukra venni és azokat viselni, de belülről ez egész másképp néz ki. A színészek egyéni játéka, mindenki egyéni játéka szabad, és szubjektív döntések sorozata. Sokszor azonban az emocionális tényezők a legbefolyásolóbbak.

A megváltoztathatatlannak tűnő ok okozati összefüggések, a predesztinálódás kioltható. A darab életében nem egyszer megtörtént, hogy egy-egy tartomány, egy-egy hatalmas, elszigetelt díszlet előtt játszódó események oly rossz irányt vettek, hogy a bátrabbak nem riadtak vissza a legnagyobb tettek elől sem. A színdarabban a színészek nem egyszer összefognak, nagyméretű, – sorsukat rossz irányba terelő – folyamatok ellen. A nagy összefogások jól-rosszul sikerülnek, de bizonyítják, hogy még a legerőteljesebb és látszólag megváltoztathatatlan folyamatok is megdönthetők, megváltoztathatók. Ekkor mindenki tapsol, ujjong, mert bár sokak által rosszul játszott szerepek egy-egy felvonásra igen erősen kihatnak, ezeken mégis lehet változtatni, ki lehet belőlük törni. Így akik a predesztináltság vastörvényűségére hivatkoznak, tévednek, mert ezen tézisek mégsem állják meg helyüket, sem a színész személyes játékára, sem az egész darabra, vagy egy-egy felvonás színjátszóira nézve sem.

Fontos ez. Mert a színházi darabnak egyszer vége. Ki-ki a maga játékában is érzi a mulandóságot, berohan a színpadra, hős vagy áruló lesz, győző vagy bukott egyén, vagy leginkább, mint mindig, ezek egyvelege. Hogy merre billen a serpenyő, nos, ez a darab és minden egyes szereplő sorsának egyedüli értelme. De minden szereplőt az adott szerepben köt az idő, ez rajta is kifog, a rendező egyszer csak leinti, s neki ekkor szerepét vissza kell adnia, s esetleg másikat kell kapnia. Mint említettük a darab ugyan nincs előre megírva, a szereposztás nem sziklaszilárdan meghatározott, mégis, van egy időbeli tartomány, melyben a szereplőnek mozognia kell, s egyes egyedül ezen nem tud változtatni. Hogy ezt a tartományt szűkösnek, vagy elegendőnek tartja-e a színész, rajta múlik. A jó színész egy adott szerepben, időben felismeri az időbeliséggel járó korlátokat, és e szerint alakítja szerepét.

A színházi darab nézője, a lenyűgöző díszlet tervezője, a szereplők színpadra szólítója titokzatos valaki. Egy darab csak úgy jöhet létre, díszleteivel és szereplőivel együtt, hogy valaki életre hívja azt. Ugyan a mű nyitott, a szereposztás nincs kategorikusan felosztva, nem tudni pontosan hogyan, s miként ér véget, mégis a díszletet valaki megtervezte és létrehozta és a színészeket is valakinek színpadra kell szólítania. A nézőtér azonban homályba burkolózik. A színpad megvilágított, a színészek jól látszódnak, arcuk, hangjuk tisztán kivehető. De ki van a nézőtér homályában? Van ott egyáltalán valaki? – kérdezik sokan. Erre keressük a választ. Sokak állítják, hogy a nézőtér üres, hisz nem látni ott senkit, s hogy akit nem látunk, nincs is. Erre a meggyőződésükre iskolákat alapítanak, egész világnézeteket építenek erre: csak az van, amit látsz, amit érzékszerveiddel érzékelsz, így amit nem látunk, nem érzékelünk, az nincs is. Sokan vallják ezzel egyetemben azt is, hogy elvi kérdéseknek nincs helye a világban, hogy csak a praktikummal szabad foglalkoznunk. Lassan a színpad emlékezetét is elfelejtjük, s akkor nem lesz mibe kapaszkodnunk.

De akinek van füle, hallgatózik kicsit. Mert az előbb leírtaknak ellentmondanak bizonyos furcsaságok. A nézőtér felől ugyanis, a homályból néha, nagy ritkán tompa hangok, halk morajlás, pisszegés, suttogás hallatszik, s olykor hallani, hogy valaki felszisszen, vagy jóízűen nevet. Nagy színészek állítják, hogy a darabot nem csak egymásnak, hanem a titokzatos valakinek is játsszuk. Ő – mondják – a homályból, a színpad másik oldaláról nézi a darabot. A színpad és a nézőtér között olykor áthidalhatatlan szakadék tátong, néha azonban oly közel kerülnek, hogy szinte érintik egymást.
Különböző eszmeirányzatok, felekezetek, egyházak és nagy gondolkozók próbálják megfogalmazni gondolataikat a nézőtér homályáról. Számtalan lehetőséget és kérdést vetnek fel, és sajnos előfordult már nem egyszer, hogy egyesek saját nézeteik megcáfolhatatlanságáért tűzbe mentek, másokat is magukkal rántva. Azonban sokan vannak, akik abban reménykednek, hogy szerepük befejeztével, megtapsolja őket a néző, és arra vágynak, hogy az utolsó felvonás után talán személyesen is találkozhatnak, és együtt lehetnek vele.

A színdarab nem ér véget. Egyelőre nem. A díszlet stabil, jól karbantartott, nem kell félnie senkinek attól, hogy az előadást félbe kell szakítani, vagy esetleg be kell fejezni. A darab addig tart, amíg a titokzatos rendező engedi, s míg a színészek ki nem játsszanak mindent magukból. Rosszat is, jót is. A színdarab értelme. hogy a játékot jól játszva egymásnak és a rendezőnek is tetsző színdarabot hozzunk létre. Egymásért játszunk, azért, hogy végül mindannyian megbékéljünk vad, lázadó, önző és akaratos énünkkel. Akik felismerik, hogy e világ körülöttünk hatalmas díszlet, hogy javaiért nem érdemes különösebb erőfeszítéseket tenni, s hogy maguk és színésztársaik miként kényszerültek bele szerepükbe, jó úton járnak.

Már beszéltünk a nézőtér titokzatosságáról. A homály ismeretlenje a darab minden résztvevőjét jól ismeri, ő hívta meg, ő hívta létre őket, ő adott nekik lehetőséget, hogy a színdarabban szerepeljenek, s ő szólítja le őket, ha úgy látja jónak. Álarcos bál kezdődik újra és újra és folytatódik minden napján a világnak. A forgatagban valódi arcunk rejtett, nehezen felismerhető, de aki tudja, hogy a maszk mögött ki rejtőzik, tudja az élet titkát. Mert bár belekényszerülünk egy szerepbe, jelmezbe öltözünk, álarcot veszünk, mégis elmaszkírozott arcunk mögött ott van az a valaki, aki majd visszajuthat a fénybe, s találkozhat a nagy, titokzatos rendezővel, s benne megnyugodhatik.

Hogyan lehetséges mindez? Ó hogyan? Hogy adjunk választ életünk örök kérdéseire?

A nagy mű egykoron kész volt, a nagy műbe a nagy rendező egykoron mindenkit meghívott és beavatott, de a színészek ellenálltak neki, bírálván, kritizálván őt és alkotását. Nem kellett nekik az a forgatókönyv, melyet ő mutatott. A nagy szabadság, mellyel a rendező szinte egyenrangúvá tette meghívottjait magával, nagy felelősséggel is jár, melybe bele is buktunk. S bár a rendező bizonyosan tévedhetetlen, ezen tulajdonságát mégsem akarta ránk erőltetni, így hozott létre egy nagy-nagy színpadot, egy hatalmas díszletet, és meghagyta nekünk, játsszuk el úgy a darabot, ahogy az nekünk tetszik. Próbáljuk meg egyedül. S mi mohón és hűtlenül belevágtunk. S ahányan voltunk annyifélét akartunk. Mindenki maga akart a darab rendezőjévé, a maga istenévé válni, ezért ez a nagy káosz és összevisszaság.

A darabot így játsszuk, ezért játsszuk. S, aki a számtalan egyéni harc és kudarc után felismeri, hogy egykoron mégis a nagy rendezőnek volt igaza, s szívében, és játékával kéri őt arra, hogy mégiscsak ne maga, hanem Ő legyen a legfőbb rendező, az visszakapja a teremtésben neki szánt helyét, s szerepe befejeztével ott ülhet a nagy rendező mellett, egy asztalnál vele. Így van, hogy számtalan szerepet kell vállalnunk, számtalan magunk formált gőgös, felfuvalkodott, önző magánistent kell eljátszanunk, hogy aztán mindezeket levetkőzve felismerjük valódi énünket, felismerjük színésztársunkat és Isten szeretetét is.

A segítség tapintható. És tudnunk kell azt is, hogy Isten kegyelme nélkül nem sikerülhet. Hogy mennyi időbe és szerepbe telik felismerésünk dicső órája, az magunkon múlik. Imádkozzunk tehát, hogy ez mielőbb bekövetkezzék.

Folytatódjék hát az álarcosbál… Ki-ki próbáljon saját istenévé válni, s ha belebukott, jussanak eszébe a nagy rendező szavai: én vagyok a feltámadás és az élet.