Svájci képeslapok 2. Ez a csokoládé, nem az a csokoládé…

Mi jut eszébe az átlag magyar turistának Svájcról? Manapság első helyen a bankok, aztán az órák, a bicskák, a sajtok, és a csokoládé. Életem első harmincöt évében nem szerettem a csokoládét, így most a második harmincötben kell bepótolnom a lemaradást. Nagy csokoládé rajongóként úgy gondoltam, hogy járatos vagyok egy kicsit a svájci keserűcsokoládék ízvilágában, hiszen vannak olyan csokoládé márkáik, amik nálunk is kaphatóak. Amikor beszabadultam Svájcban az első Migros üzletbe, valahogyan rögtön a csokiknál találtam magam. Biztosra akartam menni, és az általam itthon megszeretett márkájú keserű csokival kezdtem a csokoládévásárlást.
Már kibontani is öröm volt a halkan zizegő csipke motívumos celofánt. Nem tudtam sokáig ellenállni annak, hogy bele ne harapjak, és akkor jött a meglepetés… A megismert, várt íz helyett valami olyan mesés íze volt annak a csokinak, amilyet még soha nem ettem. Gyorsan megnéztem a csomagolást: a márka, a név, a kakaó százalékos aránya, minden stimmelt. Csak abban különbözött a felirat az itthonitól, hogy a készítés helyeként Svájc volt megjelölve. A Magyarországon forgalmazott ugyanilyen csokoládén csak az van feltüntetve, hogy hol csomagolták. A száz országban csokoládét forgalmazó cégnek két amerikai telephelye van, és hat európai. Anélkül, hogy tudhatnám mi is a különbség a más helyeken gyártott ugyanolyannak tűnő csokoládék között, meg kell állapítanom, hogy: ez a csokoládé, nem az a csokoládé… Bár az árában nincsen lényeges különbség.
Ami nem jut eszébe az átlag magyar turistának Svájcról, azzal este, a vacsoránál találkoztam. A levessel, ami leveskockából, vagy porból készült.
Julius Maggi feltaláló és gyártulajdonos 1885-ben mutatta be Zürichben, az első svájci Konyhaművészeti Kiállításon az úgynevezett “Borsó-tészta-levesliszt"-et, mely egyből elnyerte a legmagasabb kitüntetést. A levesliszt nem volt más, mint zöldségfélékből, fűszerekből és egyéb tartozékokból kifejlesztett konyhakész termék, ami azóta meghódította a világot. Egyedüli komoly versenytársa a Knorr levespor, és kocka lenne, azonban a verseny csak a boltok polcain folyik, mert Maggi lánya Knorr fiúhoz ment feleségül, így minden a családban maradt, amíg Henri Nestlé fel nem vásárolta a Maggi csoportot. Nestlé is meghagyta a különböző márkaneveket, amikről azt hiszi a vásárló, hogy versenytársak termékei.
Mivel nem vagyok híve az aromáknak, ízfokozóknak, ízjavítóknak, ízfedőknek, adalékanyagoknak, étellimitátumoknak, és édesítőszereknek – így nincsenek tapasztalatom levesporok és kockák területén. Nem szoktam használni őket. Svájcban is kihagytam a leveseket, amik fölött útitársaim mindig ötletbörzét tartottak, hogy mi is lehet. Egyesek szerint borsó, mások szerint kukorica, többek szerint sajtleves volt, amit éppen mindannyian ettek, de abban megegyeztek, hogy finom volt, sokkal jobb, mint ami az itthon árult Maggi vagy Knorr levesporból, kockából készíthető. Ezért csak másodkézből tudom mondani, anélkül, hogy tudhatnám mi is a különbség a világ nyolcvan országában gyártott azonos márkájú leveskockák között, hogy: ez a leveskocka, nem az a leveskocka…
Ahogyan járom a világot, és más országokban is veszek olyan dolgokat, amiket itthon is szoktam venni, rendszerint elcsodálkozom. A Rómában vett Nivea szappan nem ázik szét egy perc alatt, más az illata, más az állaga, mint amit itthon árulnak. Ezt a Görögországban vett Palmolive szappanról is elmondhatom. A külföldön vett Coca-cola, vagy más, azonos márkájú, és nevű: kávék, kekszek, mosóporok közötti különbségek is elképesztőek a hazai „testvéreikkel” összehasonlítva. Fura módon az összehasonlításokban még véletlenül sem a nálunk árult termékek a jobb minőségűek! Legalább néha-néha találna az ember valamit, amiből a nálunk forgalmazott termék a jobb minőségű!
Amikor a Coca-cola gyártása megkezdődött 1968-ban Magyarországon, azt állították, hogy az itt gyártott kólának a minőségét az anyacég felügyeli, és nem engedi forgalmazni a saját nevén, ha az nem felel meg az ő előírásainak. Naivságomban azt gondoltam, hogy ez más termékeknél – pld. a drága svájci csokoládénál is – így van, de már rá kellett jönnöm, hogy nem…
1968-ban is szóvá tették páran, hogy ez a kóla, nem az a kóla, amit tőlünk nyugatabbra forgalmaznak, de az volt a hivatalos álláspont, hogy mindez a víztől van, amivel készül. Talán ez a csokoládé is a víztől nem az csokoládé?
Sajnos olyan, mintha ide, hozzánk Kelet-Európába külön gyártanának minden márkából valami silányabb változatot, aminek a csomagolása és az ára ugyanaz, de ami benne van, az már más.
Kispénzű turistaként néha be-betértem a Svájci hipermarketekbe, és meg kellett állapítanom, hogy ez a hipermarket, sem az a hipermarket…
No nem az árakra gondoltam, hiszen abban az országban, ahol 3. 680 frank /mostani árfolyamon kb. 956. 800.-Ft / a minimálbér, / ami Magyarországon 78. 000.-Ft /, nem lehetnek ugyanolyan élelmiszerárak, mint nálunk. Így jogosan kapkodtam a levegő után az árakat meglátva.
Az első különbség a hipermarketek méretében van. A svájci Migrosban és Coopban – a két legnépszerűbb hipermarketben – nem kell kilométereket gyalogolni, hogy vegyek két zsemlét, ami nálunk az üzlet legtávolabbi végén van, hátha közben, amíg odaérek, veszek ruhát, esetleg autóalkatrészt, vagy néhány CD-t, kutyakaját, kisbútort… Svájcban emberi léptékű áruházak vannak, nem telik egy órába két péksütemény és egy szappan megvásárlása. Az árukínálat igényes és elegendő, és bár nem töltöttem órákat minden termék átvizsgálásával, ami a kezembe került az mind svájci termék volt. A zöldségeknél nagy táblán megjelenítik azt a környékbeli gazdát /fényképpel, névvel, település névvel /, ahonnan a zöldség, vagy gyümölcs származik, ugyanígy a tojásnál. A helyi termékek preferálása a szupermarketekben nálunk nem létezik. Sok mindent több száz kilométerre szállítunk, növelve a költségeket, szennyezve a környezetet, zsúfolttá téve utakat. Meg tud ütni a guta, amikor a Gödöllő melletti településünkön, két utcával az itteni kenyérgyártól, a boltban Budán sütött kenyeret árulnak! A kínai fokhagymáról, a spanyol paprikáról – nyári szezonban – már ne is beszéljünk! Nálunk is vannak /még/ termelők, miért is nem lehet előnyben részesíteni őket? Miért kell a lovak közé dobni a gyeplőt, és úgy beengedni a piacra a külföldi üzletláncokat, hogy semmilyen feltételnek nem kell megfelelniük?
Ugyan nagyon vonzónak tűnhetnek a vásárlóknak a nyomott árak, amivel nálunk az egyes üzletláncok csábítgatnak, de olcsó, rossz minőségű termékek behozatalával, vagy a termelők meg nem fizetett költségei, és a saját dolgozóik kárára teszik ezt, tönkretéve a nemzetgazdaságot. Mi magyarok, akik olyan okosaknak tartjuk magunkat nem látjuk be, hogy az olcsó termékért drágán megfizetünk?
Magyarországon a bulvársajtó kedvenc képei a trágyával felszórt, olcsó tejjel leöntött szupermarketek, a magyar beszállítók tiltakozásának, végső kétségbeesett lépéseinek megörökítése. Ez Svájcban elképzelhetetlen, nemcsak a környezet védelme és a tisztaság szeretete miatt. De nálunk sem kellene eljutni idáig.
Amíg ott voltam, éppen a Migros és a Coop kezdett akciót a Nivea és a Danon ellen, mert a frank erősödése miatt hatalmas nyereséget vágtak zsebre a Svájcban eladott termékeiken, de ebből semmit nem voltak hajlandóak visszacsorgatni a vevőknek, semmilyen árcsökkentésbe nem mentek bele. Így az üzleteik polcáról eltávolították a termékeiket. Megelégelték a svájci kereskedelmi láncok a valuta kurzuson való nyerészkedésüket. Azonban ez a „vevőbarát” lépés nem az a „vevőbarát” lépés, amit nálunk elkövetnek az üzletláncok.
Hiába, ez az ország, nem az az ország…