Ismerkedés folyóink természetével

Felvezetés

Napjaink emberét túlságosan lefoglalja a saját maga által teremtett világ ahhoz, hogy lehetősége nyíljon megismerkedni a „teremetett” világgal: a természettel. S ha mégis rászánja magát, könyvek után nyúl, vagy ami ettől is valószínűbb, előveszi a számítógépet, s különféle tételek, statisztikai adatok, leírások és ismertetések alapján kísérel meg tájékozódni. Kétségtelen, ez így sokkal kényelmesebb, de vajon elegendő-e? Elöljáróban végezzünk el egy gondolatkísérletet. Tegyük le itt e könyvet és induljunk el hetedhét ország ellen, menjünk addig, amíg egy természetes vízfolyásra, patakra vagy folyócskára nem bukkanunk. Nem lesz könnyű dolgunk, mert a vizeket nagyrészt „szabályozta” az ember. De ez ne rettentsen el bennünket! Ha sikerrel járunk az első dolog, amire felfigyelhetünk, hogy a vizek kanyarognak. Hol nagy ívben, hol kisebben, hol egész hegyeket, hol csak kisebb hordalékkúpokat, folyóhátakat kerülgetve. Az ilyen vízfolyások partja alacsony, a víz szinte a felszínen fut, gyakorta mocsaras rétekbe vész, vagy medréből kilépve lápokat táplál. Mindez lehetne véletlen is. Akár merre nézünk szét szerte a világban, a folyók, vízfolyások, akár kicsik, akár nagyok, ha természetes mederben futnak, kanyarognak. Nem egyformán, nem egyöntetűen, de határozottan…

…„Minden jel arra mutat, hogy a hullámvonalban meanderező folyó szigorú fizikai törvényeknek engedelmeskedik, bármilyen esetlegesnek tűnnek is a meanderek kanyarulatai. A meanderező folyóban a legnagyobb mélységű és vízsebességű helyeket összekötő sodorvonal a folyó külső partjáról a következő kanyarulat külsőpartjára lendül. Amikor a víz a kanyarban áramlik, centrifugális erő lép fel, amely a kanyar külső oldalán megemeli a vízszintet, ezáltal a meanderek hurkaiban megnöveli a vízsebességet. A meanderező folyó egyáltalán nem lassan áramló, munkavégzésre képtelen vízfolyás. Nagyobb a hordalékszállító képessége, mintha egyenes mederben futna”… (Butzer, W. Karl: A földfelszín formakincse. Gondolat, Bp. 1986., 182. o.)

…Ha egyenes medrű folyót látunk, emberi beavatkozásra kell gyanakodnunk. A természetes vízfolyások nem maradnak meg ilyen mederben, csak ah valamilyen állandó, ismétlődő beavatkozás kényszeríti őket erre.

…„A kíséreltek azt mutatják, hogy valamely, kezdetben egyenes mederben gyorsan kialakulnak a meanderek. Egyforma kanyarok kifejlődéséhez egyöntetű anyag és egyforma esés kell. Növekvő vízhozamnak vagy esésnek, növekvő sugarú meander felel meg”… (Butzer, W. Karl: A földfelszín formakincse. Gondolat, Bp. 1986., 182. o.)

Ha ezzel megvolnánk, járjuk végig a meglévő patakokat, vízfolyásokat. Gyakorta találunk mélyen bevágódott, néhol négy-ötméternyi vagy ettől is mélyebb szakadék alján futó egyenes medreket. Kanyarok itt nincsenek, de vannak partvédművek, zúgók s egyéb eszközök, melyekkel megrendszabályozni igyekeznek a zabolátlan folyóvizeket. Egyfelől tehát vannak a természetes medermozgások, melyek kanyargó vízfolyásokat határoznak meg (teremtenek, ha tetszik), másfelől pedig a „szabályozott” medrek, melyek zúgók, sarkantyúk, partvédművek, kőszórások, betonozások és egyéb eszközök által „determinálva” jobbára egyenesen futnak. A természetes és a mesterséges medrek között kiáltó az ellentmondás. S ha már itt tartunk, álljunk meg egy pillanatra. Sétáljunk ki a kert végében csörgedező patakból lett kanális partjára és töprengjünk el azon, nem fordulhat-e elő, hogy a kísérletek és megfigyelések során észlelt „szigorú fizikai törvényszerűségek” nem véletlenül szabják meg a folyó útját? Nem lehetséges, hogy a folyóvizek meanderezése nem esetleges, hanem komoly rendbe, határozott működésbe illeszkedő sajátosság? Nem lehetséges, hogy a folyónak, úgy ahogy van: lehet valami szerepe a táj életében? Nem fordulhat elő, hogy a folyó útját megszabó fizikai törvények valami módon egységes rendszerbe kapcsolódnak más, biológiai, ökológiai törvényszerűségekkel, s a meanderező folyó maga, az árterével, annak növényzetével, s a folyó hegyvidéki szakaszaival, tehát vízgyűjtője egészével, olyan egységes rendszert alkot, amiben semmi sem esetleges, s ami véletlen, az a szó szoros értelmében azt jelenti: nem vélt, tehát fel nem ismert szükségszerűség? Olyan kérdések ezek, melyeket nem szoktunk feltenni, holott ezek megválaszolása elengedhetetlen, ha ténylegesen meg akarjuk ismerni a vizeket, vízfolyásokat, a folyókat, s a tájat magát.

A Kárpát-medence vízháztartása

Vegyünk elő egy térképet, és képzeljük magunk elé a Kárpát-medencét. Körös-körül hegyek. A délvidéket hagyjuk most egy percre, mert bár onnan is érkeznek vizek, azok jobbára idegen országokba futnak. De nyugatról az Alpokalja, északról, illetve keletről a Kárpátok karéja mind ide önti vizeit. Ezeken a területeken az átlagos csapadék mennyiség évi 800 és 1400 mm körül alakul. A legcsapadékosabb területeket Kárpátalján találjuk, illetve a legszélső gerincek mentén. Ahogy jövünk befelé, úgy csökkennek az átlagok. Már az Erdélyi-medencében is akadnak szárazabb foltok, de a Biharban, azért még 6-700 mm-re számíthatunk. Hasonló átlagok várnak az Északi-középhegységben is. Az Alföldre érve aztán látványosan kezd fogyni a víz. Az hegyek peremén, az Észak-Alföldön még akadnak 550-600 mm körüli sávok, de délebbre már szinte mindenütt 500 mm alatt marad az átlag. A Közép-Tisza vidékén és a Homokhátságon néhol 400 körül alakul, s Törökszentmiklós környékén, a medence legszárazabb vidékein gyakorta még ennyi sincs. Az átlagnál persze jóval kevesebb, illetve több is eshet, mint 2000-ben Szegeden, ahol az átlagos csapadéknak mindössze a fele, 203 mm hullott, illetve 2010-ben szerte az országban, mikor is az összcsapadék a megszokottnak két-háromszorosa volt. Ráadásul, ha alaposabban a dolgok mélyére nézünk, láthatjuk: a tendenciák és az előrejelzések arra utalnak: egyre kevesebb csapadék hull majd a medencére, egyre szélsőségesebb körülmények között. Az utóbbi időkben egyre intenzívebbé vált a csapadék kiválása. Kis területekre beláthatatlan mennyiségű, özönvízszerű esők zúdulnak. Az síkokon térdig is érhet városainkban a felhőszakadások megrekedt vize, miképpen 2011 nyarán Kecskeméten, a dombok között álló falvainkban utcákat, házakat moshat el a víz, temethet be a sár, miképp az többször is megtörtént. Rég elfeledett patakok támadhatnak fel a semmiből, elmosva utakat, vasúti töltést, mint történt több ízben a Kapos mellett, a Bükkalján, a Zemplénben. Százötven éve holt tavak éledhetnek újjá, s tűnhetnek el, olyannyira, hogy a legelővé vált tófenéken még a kutak is kiszáradnak.

Szaknyelven minderre azt mondhatnánk: a Kárpát-medence vízháztartása mind térben és időben egyenetlen, mi több mára ezek az egyenetlenségek egyre szélsőségesebbé válnak. A víz vagy nagyon kevés, vagy nagyon sok. És amikor pont elég, akkor is tud meglepetést okozni. Az Észak-Alföldön 2002-ben 550-600 mm körüli eső esett. Jó átlagos év, mondhatnánk, ám egészen mást találunk, ha a dolgok mögé nézünk. E víz mennyiség egy része március 6 előtt esett. Aztán elzárták az égi csapokat, s a Bodrogköz közepén nem esett egyetlen mm sem. A Tisza és a hegyalja sávjában néha-néha csöpögött az eresz, de számottevő csapadék itt sem volt egészen június közepéig. Akkor aztán, épp aratásra, megnyíltak az égcsatornái, s esett is egy héten át vagy 100-150 mm. S aztán mintha elvágták volna. Mindez tartott augusztus végéig, szeptember elejéig, amikor újra megnyitották odafenn a csapokat, s az év végéig 200-300 mm-nyi eső, illetve hó hullott. Mindent összevetve, ebben az évben a tenyészidőszakban mindössze 100-180 mm körüli eső hullott, a többi előtte vagy utána. Hiába volt átlagos év, a vegetációs vízhiány a térségben 120-200 mm közé esett.

Mindez részben a Kárpát-medence éghajlati sajátságaiból következik. Mintha három óriás csatázna itt. Nyugatról az óceán hatásait közvetítő nedves, keletről a száraz kontinentális, délről pedig a mediterrán éghajlat gyürkőzik neki a medence feletti uralomért folytatott harcnak. Amikor délről törnek be a frontok nedves télutók, száraz nyarak várnak ránk, észak-kelet, kelet felől hol száraz hideg, hol hóval terhelt sarkvidéki idő, hol száraz meleg érkezik, nyugatról pedig — főként Medárd után — eső-eső hátán. S ha néha-néha ezek az óriások épp itt adnak találkozót egymásnak, méteres hó hullhat februárban, vagy épp özönvízszerű esők áztatnak bennünket májustól szeptemberig. S e találkozások egyre váratlanabb és egyre kiszámíthatatlanabb eredménnyel járnak. Nem csak az eső és a hó terén. Akadt fehér karácsony -26°C-kal, hogy két nap múltán a +15-tel érkező esők vigyék magukkal a havat, akadt tél, amikor novembertől áprilisig nem süllyedt 0°C alá a hőmérő higanyszála, hogy aztán május másodikán -5-10°C-kal csapjanak le ránk a jeges szelek. A kilátásaink egyre rosszabbak. Egyre romló feltételek között kell megteremtenünk az élet feltételeit itt a medence közepén. S mi mást tehetnénk, mint átkozzuk a klímaváltozást. Mert régen valahogy más volt a világ. Emlékeinkben enyhébb volt a nyár, forró, de nem perzselő, szép volt a tavasz, kemény a tél, havat hozó. S ha a medence vízháztartása nem is volt egyenletes, azt tudni véljük: nem lehetett ilyen szélsőséges. Kérdés persze, hogy mindez tényleg így van-e, avagy csupán emlékezetünk tréfál meg bennünket?

Az első jel, ami arra utal: valami gond lehet a számításainkkal a növényzet jellege. 400 mm körüli csapadék mellett nem nő fel az erdő. Ilyen körülmények között az Alföld száraz sztyepp lenne, fátlan pusztaság, melynek sokan képzelik. A pollenvizsgálatok viszont azt mutatják: valamikor erdők uralták a felszínét. A Tisza mintegy két millió hektár árterének 90-95% erdő lenne, s csak 5-10%-nyi hely jutna más társulásoknak, s ha van olyan mozzanat, ami árnyalja a képet, az nem a vízhiány. A Közép-Tiszavidék, Tiszántúl a történelem előtti korokban nem volt híján a víznek. S nem feltétlenül azért, mert több eső esett.

2002-ben télutón illetve kora tavasszal több kisebb árvíz is levonult a Tiszán. Az árvizes időszak hatvan napja alatt 5-7 milliárd m3-nyi víz folyt el a mederben. A mai mederszerkezet mellett ennek egy része a hullámtérre sem lépett volna ki, viszont a saját hordalékkúpja tetején kanyargó természetes medrű vízfolyás ennek közel 70-80 százalékát szétterítette volna árterén. Mindez összességében az egykori természetes ártér 2.000.000 hektárra rúgó alapterületével számolva 180-280 mm csapadéknak felelt volna meg. Ha ezt a vizet nem vezetjük el, épp elég lett volna arra, hogy pótolja a vegetációs időszak hiányzó vízmennyiségeit. Ráadásul ebben az évben az árvizek majd egy hónappal az utolsó csapadékos nap után húzódtak csak vissza. Ha most ezt a 180-280 mm közötti csapadéknak megfeleltethető vízmennyiséget hozzá adjuk az adott évi csapadék mennyiségéhez, azt látjuk, a táj – ha ide számítjuk a folyó árvizeit – ténylegesen 730-880 mm körüli összcsapadéknak megfelelő vízmennyiséggel gazdálkodhatott volna. Ésszerű vízgazdálkodás keretei között ez a vízmennyiség az Alföldön marad. Mindezt tudva, talán érdemes bővebben foglalkozni a folyóinknak, s közülük is elsősorban a Tiszának a Kárpát-medence, s kiemelten az Alföld vízháztartásában játszott szerepéről.

A Tisza szerepe az Alföld életében

Egy folyó szerepét vizsgálva, önkéntelenül is belefutunk az emberi gondolkodás néhány alapvető sajátságára. Első körben úgy tűnik, hogy a folyónak, és persze egyetlen más természeti tényezőnek, semmi féle szerepe nem lehet. Ezek olyasmik, amik csak úgy ott vannak. Szerepet az ember tulajdonít nekik, céljainak megfelelően. Így a folyó egyaránt lehet szállítási útvonal, vízelvezető csatorna, öntözőcsatorna, rekreációs tér, vagy bármi más, ami épp megfelel az adott emberi beavatkozás, tevékenység céljainak, vagy az eltervezett fejlesztési irányoknak. A természet ilyetén való felfogása — bár számtalan esetben sikerült már meghaladni —, vissza-visszatérő eleme világképünknek. Gyökereit a társadalomtudományokban, elsősorban a közgazdaságtan keretei között találhatjuk meg. Bernard Mandeville (1670-1733) munkásságától Adam Smith (1723-1790) tanain át Charles Darwin (1809-1882) evolúciós elméletig ível a „fejlődéssor”, melynek eredményeként e kép a természettudományokba épülve az emberi gondolkodás meghatározó elemévé válik. Természetesen az adott tudományágakban ma már számtalan, az eredeti tétellel alig összevethető értelmezését találjuk a fogalomnak, a köztudatba leginkább olyan elemei ívódtak be, mint „ember, embernek farkasa”; „a nagy hal megeszi a kishalat”, illetve a verseny; a környezet, mint az adott tér élőlényeitől elkülönült, elkülöníthető földrajzi tér; az alkalmazkodás, és a természetes szelekció. Durván leegyszerűsítve azt mondhatnánk: az egyes élőlények a környezeti hatásoknak kitéve egymással versenyeznek az erőforrásokért, s e versenyben az erősebb marad talpon, illetve az, amelyik gyorsabban és hatékonyabban tud alkalmazkodni a környezeti változásokhoz. E megközelítésben a táj egyes elemei, különösen a fizikai elemek, miként a hegyek, sziklák, állóvizek, mocsarak és vízfolyások olyan statikus adottságok, amelyek csak az alkalmazkodás kereteiként vesznek részt az evolúciós folyamatokban. Magyarán szólva: ezeknek semmiféle szerepük nem lehet. Ugyanígy az egymással versengő élőlények környezetükhöz való alkalmazkodásuk során elsődlegesen az adott tér fizikai kitöltésére törekednek, s egymás életében csak, mint lehetséges versenytársak szerepelnek. E megközelítés a XX. század ötvenes éveiig általánosan elfogadott volt a természettudományokban is. Ettől az időszaktól kezdve részben az etológia, részben a rendszerkutatás s részben az ökológia eredményei kezdték átfesteni e képet. Az első bizonytalan lépések Konrad Lorenz (1903-1989) nevéhez fűződnek. Konrád Lorenz mutatott rá, hogy az etológiai vizsgálatok során az egyes állatok viselkedése természeti közegükben vizsgálható. Az adott élőlények természeti környezetük egyéb elemeivel élelemláncokba szerveződnek és ezeknek a láncok sajátos keretet szabnak az adott térben kiteljesedő élőlények viselkedéseinek. E keretek között a jellemző viselkedési forma az együttműködés. Másfelől az ökológia tudományának kialakulása során megjelentek olyan felismerések, amelyek az egyes élőlények és környezetük kapcsolatát helyezték más megvilágításba. A természetben egyoldalú meghatározottságként jelentkező alkalmazkodás, csak igen ritka, kivételes esetekben fordul elő. Ettől sokkal jellemzőbb a kölcsönös meghatározottságok, a kölcsönhatások rendszere. Ez a felfogás az ökológiai niche-elméletben összegződi:

„Az ökológusok az egyes fajok igényét és elhelyezkedését az élőlényközösségben az ökológiai fülke vagy niche (ejtsd: nis) fogalmával próbálják megadni. Az élettelen környezetet, például a talaj nedvességét egy vonalon ábrázolhatjuk 0 és 100% között. Minden fajnak e skálán van egy minimuma, ahol még éppen megél, optimuma és maximuma is. (E potenciális niche azonban más fajok jelenlétével beszűkülhet, illetve eltolódhat.) Ha csak egyetlen ilyen niche-tengelyen ábrázolnánk egy erdő növényfajait, óriási zsúfoltságot, látszólagosan iszonyú versengést vélnénk a fajok között az átlagos nedvességi zónában. Vegyünk fel egy másik tengelyt is, mondjuk a fényt. Ezzel a két tengellyel már egy síkot határozunk meg, amelyen az előbbi tumultus már kevésbé lesz sűrű, hiszen a közepes vízigényű fajok egyrészt napos, másrészt árnyasabb tartományokat részesítenek előnyben. A tengelyek számát háromra növelve (pl. a talaj nitrogéntartalma alapján) már térbeli elrendeződést kapunk, az átfedő igények további mérséklésével. Bár elképzelni nehéz, a nich-tengelyek számát jóval nagyobbra is emelhetjük, és egy ilyen sokdimenziós hipertérben egyre bővebben lesz hely.

Fontos ismét hangsúlyozni, hogy az egyes fajok hatókörnyezetét jelentő nich-tengelyek messze nem csak az élettelen tényezőkből állnak. A fajok maguk is nich-tengelyei legtöbb másik fajnak, így ha az ökoszisztémába egy új faj kerül, kétféle dolog történik egyszerre. Egyrészt a hasonló igényű, már korábban a rendszerben élő fajokkal le kell rendeznie a niche határait, ez az előbb már említett élőhely-megosztásos niche-szegregációban valósulhat meg, ha rendelkezik kellő genetikai változatossággal. Másrészt az új faj új niche-tengelyt is alkot a hipertérben, újabb fajok számára nyitva betelepülési lehetőséget.” (Vida Gábor: Helyünk a bioszférában. Typotex 2001.)

Azaz az ökológiai fülkék kialakítása és elfoglalása során az adott fajok együttműködnek egy n dimenziós tér kialakításában és fenntartásában. E térben az adottságok elsődlegesen a rendszer felépítésétől, szerkezetétől függnek. A rendszer elemei tehát nem egyszerűen alkalmazkodnak valamiféle külső meghatározottsághoz, hanem maguk alakítják ki e meghatározottságokat. Az alkalmazkodás e térben egyedi, illetve bizonyos viselkedési formák nézőponttól függően annak tűnhetnek. Az együttműködés kontra alkalmazkodás kérdésében számos esetben nézőpontfüggő az eredmény. Az egyed, esetenként a faj felől vizsgálódva sok esetben nem egyértelmű az együttműködés. Jó példa erre a parlagfű elleni küzdelem. Miután az őshonos zavarástűrő fajok nagy részét eltűntettük a bolygatott területeinkről, olyan özönnövények települtek be ide, melyekkel szemben a korábbi módszerek hatástalanok. Ilyen például az ártereken a gyalogakác, vagy szántókon gyomként tenyésző parlagfű. Mondhatnánk, ezek jobban alkalmazkodnak az adott körülményekhez, mint más haza fajok, ez jelent számukra szelekciós előnyt. Kétségtelen, a helyzet így is felfogható. Viszont ha tudjuk, hogy az adott esetben a bolygatás, a szántás, tárcsázás a felszín karistolása teremti meg a parlagfű életterét, rögtön kiviláglik az ember és a parlagfű közötti együttműködés. Az ember tevékenysége hozza létre azt az ökológiai fülkét, amit parlagfű el tud foglalni. Ugyanakkor maga a parlagfű más növények számára hoz létre hasonló fülkét, miért is, ha egy adott területet a természetnek visszaadunk, tehát nem bolygatunk tovább, a parlagfű más növényeknek adja át a helyét és a terület állapotától függően 7-10 év alatt a szegélyekre, mezsgyékre, útszélekre, vadcsapásokra szorul vissza. A parlagfű életterét elsősorban a tájhasználat, másodsorban a parlagfű elleni küzdelem teremti meg. Ami tehát innen nézve alkalmazkodás, illetve harc (vagy verseny) az a rendszer működése felől a legteljesebb együttműködés. Hasonló képet figyelhetünk meg ha a talajvízháztartását vizsgáljuk. Fedetlen területeken, ha elegendő a csapadék és nem szárad ki végletesen a talaj, a víz a kapillárisokban alulról felfelé áramlik, s a felszínről elpárolog. Ezt tekinthetjük egyfajta fizikai adottságnak. Amikor egy adott terület növényzettel népesül be, a növényzet nem alkalmazkodik ehhez az adottsághoz, hanem megfordítja a vízáramlás irányát. A víz ettől kezdve nem a kapillárisokban, hanem a gyökérzetben áramlik felfelé. Olyan vízkörforgás alakul ki, amely elősegíti a felszíni nedvesség beszivárgását, s az adott területre érkező víz lehető legnagyobb részét csapdába ejti. Ez utóbbi példában nagyon nehéz olyan pontot találni, mely felől a növényzet betelepülése alkalmazkodásnak tűnhet. „Az élet rendszere ezen a bolygón annyira bámulatba ejtőn komplex, hogy hosszú időnek kellett eltelnie mielőtt az ember egyáltalán rájött, hogy egy rendszerről van szó, s nem valamiről, ami csak úgy ott van.” (Douglas Adams-Mark Carwardine: Utoljára látható) — és valószínűleg még több időre lesz szükség, hogy e felismerések a közgondolkodásban is elterjedjenek, és az emberek felismerjék, hogy a rendszer nem csupán ismeretelméleti kategória, nem egyszerűen a valóság vizsgálatra elkülönített része, hanem az adott földrajzi térben kialakuló niche-tengelyek összessége, az adottságokat kialakító és fenntartó együttműködés kerete. És e keretek között a folyónak, illetve a természet valamennyi fizikai, biológia elemének az emberi gondolkodástól függetlenül, sőt elsősorban attól függetlenül lehet, és van is valami szerepe. Ennek megfelelően a folyó szerepét nemhogy nem a ráirányuló emberi tevékenység céljai közt kell keresnünk, hanem éppen nem ott.

A probléma megértés első lépése tehát annak a megértése, hogy a Kárpát-medence folyói, így a Tisza, nem egyszerűen valami, ami csak úgy ott van. Sokkal több annál. Hogy ennek belátása során meddig jutunk el, egyéni felelősségünk, vagy felelőtlenségünk, illetve felületességünk következménye, annyit azonban leszögezhetünk: mindenképpen természeti rendszer, azaz sajátos működés jellemzi, s ha meg akarjuk érteni, legelőször is e működést kell tetten érnünk.

A rendszerműködés első közelítésben nem más, mint a rendszer önszabályzó és önvezérlő folyamatainak összessége. Kétségtelen, hogy a rendszerműködést a visszacsatolások, illetve kölcsönös kapcsolatok felöl is megközelíthetjük. Van azonban a kérdésnek egy ettől sokkal izgalmasabb oldala, nevezetesen, van-e a rendszereknek valamilyen, az adott szerkezeten túlmutató működése? Másként megfogalmazva a kérdést: lehet-e a folyónak valamiféle szerepe a világban?

A Tisza rendszerműködésének feltárása során a medence vízháztartásának konkrét formáiból indulhatunk ki. Ennek segítségével feltárhatjuk azokat az elemeket, amelyek szerepet játszhatnak e működésben. Vegyük tehát sorra a tényeket: a Kárpát-medence középső vidékein a csapadék mennyisége és eloszlása rendkívül szélsőséges. Közép-Tiszán 400 mm-es átlagcsapadékos terület is akad, és van olyan év, melyben 2-300 mm körül mennyiség esik. Ilyen viszonyok mellett klimatikus sztyepp és félsivatagi növényzetnek kellene lennie e térségben. Viszont hosszú évezredeken keresztül egyenletesen nagy vízigényű erdőtársulások uralták a tájat, melyeknek puszta léte 800 mm feletti csapadékátlagnak megfelelő évi vízmennyiséget feltételez. Az esők ettől sokkal kevesebb vizet hoztak ide, tehát nyilvánvalóan valami más elem elégítette ki e vegetációs vízigényeket. És mindennek ismeretében tegyük fel újra a kérdést: lehet-e a folyónak valami embertől független szerepe? Hozzá tett-e valamit mondjuk a Tisza vagy a Duna a tájhoz, a táj életéhez?

Egyiptomról tudjuk, a Nílus ajándéka, és még sem tűnik fel, hogy az adott esetben van valami olyan szerepe egy folyónak, amihez az embernek semmi köze, legfeljebb kihasználhatja, mint Egyiptomban, vagy ellene dolgozhat, mint ma a Tisza esetében. Ezzel együtt a folyó meghatározott működésű alrendszere a tájnak. E meghatározott működés a Tisza esetében a vegetációs vízigények kielégítése, az ehhez nélkülözhetetlen vízkészletek szállítása, a térség vízháztartásának szabályozása, illetve évi 800-1000 mm-es csapadékátlagnak megfelelő szinten való megtartása.

Mindez elég alapos okot szolgáltat ahhoz, hogy elgondolkodjunk a rendszerműködés szerepén és jelentőségén. E problémát hangsúlyossá teszi, hogy az adott összefüggésrendszer egyetlen eleme sem érthető meg, ha nem ismerjük a rendszer egészének szerepét, mi több, a működés ismerete nélkül még le sem tudjuk határolni a rendszert, nem tudjuk felismerni önazonosságát. A filozófia történetből ismert Epheszoszi Hérakleitosz e megfogalmazása: „nem léphetsz kétszer ugyanabba a folyóba”. Ezen gyakran elgondolkodtam. Ha ma valaki Sárospataknál megfürdik a Bodrogban, és lemegy másnap is, mibe fog fürödni: a Tiszában, vagy a Dunában? E felvetés során tehát összetévesztjük a folyót a benne elfolyó vízzel, holott a kettő messze nem ugyanaz. De folytathatjuk tovább e sort. Amennyiben a folyó hajózó útvonal, vagy vízelvezető csatorna, csak a medre lényeges, ártere nem, tehát a kettő egymástól nyugodtan szétválasztható, magyarán a folyó, mint rendszer csak a mederrel és a benne lévő vízzel illetve az abban lévő élővilággal azonos. Azt, hogy a folyó és az ártér egymástól elválaszthatatlan egységet alkot, akkor láthatjuk be, ha tudjuk, milyen szerepet játszik az adott vízfolyás a táj életében (vagy játszana, ha békén hagynánk). Ha az ember tisztában van azzal, hogy az Alföld természetes növénytakarójának vízigényeit a csapadék és a folyók árvizei legalábbis egyenlő mértékben elégítették ki, pontosan tudja, a folyó nem a medernél kezdődik. Mi már akkor belelépünk a folyóba, amikor belépünk az árterébe. A meder nem a folyó maga, csak a folyónak az ágya. A medrébe kényszerített folyó, olyasvalami, mint az ágyhoz kötött ember. És ha valaki úgy gondolja, nem bizonyos körülmények között jó dolgok is kötődhetnek az ágyhoz, gondolja végig: a folyó esetében a megtermékenyítés nem ott történik, mi több: ott nem is történhet…

A folyó, mint láttuk, meanderezése során szigorú fizikai törvényszerűségeknek engedelmeskedik. Ezek a törvényszerűségek kényszerítik oldalazó mozgásra, tartják fenn hordalékkúpja tetején, s ezeknek köszönhetően lesz hihetetlenül alacsony, 1-2 m körüli a vízjátéka. Mindez a vízháztartás térbeli szélsőségeinek kiegyenlítéséhez járul hozzá. A saját hordalékkúpja tetején kanyargó vízfolyások medre nem tud bevágódni, ehelyett oldalazó egyengetéssel át meg át szántja meanderövét. A kilépő víznek semmi sem állja útját, így nem tud feltorlódni. Ennek eredményeként már egy rendkívül alacsony, néhány tíz centiméteres árhullám is vizet szállít ki az ártérre. Ezek a vizek azonban amilyen gyorsan szétterülnek, olyan ütemben vissza is húzódhatnak, vagy pangó vizek formájában gyűlhetnek össze a felszínen. Lennie kell tehát olyan tényezőknek, amelyek a vízháztartás időbeli szélsőségeire hatnak. Szerepe szerint e két tényező együttesen alkotja a folyót, mert a folyó egészséges rendszerműködéséhez mindkét mozzanatot szabályozni kell. A folyó tehát nem választható el sem az árterétől, sem annak természetes növénytakarójától. A medermozgások, fizikai törvényszerűségek teszik lehetővé, hogy a víz folyamatosan jelen legyen az ártéren. A folyó elsődlegesen pótolja a hiányzó vizeket, majd elvezeti a felesleget. Olyan érrendszerről van tehát szó, amelyben az ütőerek és visszerek nem térben, időben különülnek el egymástól. Minden vízfolyás áradáskor artéria, apadáskor véna, az élet e mozgáshoz kötött. Amíg a folyó és az ártér közötti kapcsolat állandó és kétirányú, a rendszer egészséges, vízháztartása kiegyenlített. Persze ehhez az is kell, hogy az ártéren valami fogadja, feldolgozza és tartalékolja a vizeket, majd lassan szivárogtassa vissza az érrendszerbe a felesleget. Ezt tette az árterek növényzete. A különböző fafajok a tavasz vízbőség különböző időszakaihoz igazítják rügyfakadásukat. A puhafák a síkvidéki és ezer méter alatti területek hóolvadásához, míg a keményfák a tavaszi (április végi május eleji) esőzésekhez és az ezer méter feletti területek hóolvadásához. Mindkét esetre jellemző, hogy a nedvkeringés a fák törzsében valamennyivel az aktuális árvizek jelentkezése előtt elindul, így mire a vizek az aktuális területeket elborítják, a fák gyökereiben már erőteljes a felfelé áramlás, ami jelentősen elősegíti a víz beszivárgását. Az avar szűri a vizet, megköti a lebegtetett hordalékot, így a talaj hajszálerei nem tömődnek el, a víz beszivárgása folyamatos lehet. A növényzet hatása miatt ezek az irányok az egész vegetációs időszakra jellemzőek. A rendszer ezt követően a beérkezett s így csapdába ejtett víz nagy részét, a talajban, az avarban, illetve a lombkoronaszint légrétegeiben őrzi. Vízveszteséget csak a felületi párolgás, és a folyók medrébe történő visszaszivárgás okoz, de azt egyfelől a folyók magas kisvize, illetve a helyi és mikro csapadék leszabályozza. Összefoglalóan úgy fogalmazhatnánk, a folyóvölgy természeti adottságait a meder és az ártér közti állandó és kétirányú kapcsolat kialakítása révén és során teremti meg az élővíz és az élővilág aktív együttműködése. E folyamatba szólhat bele az ember e kapcsolat fenntartásával, kiteljesítésével, illetve megszakításával.