Igazság márpedig nincsen

Horváth János sosem volt nagy mestere az időzítésnek. Terveinek megvalósítására többnyire keresve sem találhatott volna rosszabb pillanatot, mint amilyet végül is rendre kiválasztott, ennek következményei pedig időnként olyannyira súlyosak voltak, hogy a látókörén túlra nőtték ki magukat, és észre sem vette őket.
Előléptetés… Milyen régóta vágyott már rá, hiszen már megnősült rég, s két fia is volt, akiket el kellett tartania, de sosem merte szóba hozni a dolgot a főnöke előtt. Csak várt, várt; először arra, hogy Kertész úrnak magától jut eszébe méltányolni hűségét és fáradozásait, később pedig az alkalmas pillanatra, amikor előhozakodhat a dologgal, de az ő setében – mint azt már elején említettem – ilyesmi még csak fogalmi szinten sem létezett. Aztán egy nap mégiscsak rászánta magát a kérésre, de bár ne tette volna!
Feszengve toporgott Kertész úr ajtaja előtt, de végül összeszedte magát, vett egy nagy levegőt, és bekopogott. Apró zörej volt csupán, a főnök úr azonban valóságos döngetésnek érzékelte másnapos, erősen hasogató fejével, mert valaki, aki szintén képtelen volt jól megválasztani a megfelelő pillanatokat, vasárnapra tette az unokaöccsének lakodalmát, ahol persze kénytelen volt mindenki egészségére inni. Az ételekről meg aztán jobb nem is beszélni, mert bár az asztalon együtt is pompásan mutattak, az ember gyomrában már korántsem érezték jól magukat egymás társaságában, a rájuk csusszant pár pohárnyi alkohol pedig meghozta a bátorságukat ahhoz, hogy fellázadva az emésztés természetes folyamata ellen zúgolódjanak egy kicsit. Egy szó, mint száz, Kertész úr szörnyen elcsapta a hasát a vasárnapi lagzin, ergo rossz napja volt, de a világért sem szerette volna, ha ennek mások isszák meg a levét, ezért a belépő Horváth Jánostól igyekezett mihamarább megszabadulni.
– Mit akar? – vetette oda sebtében, mielőtt szavai a görcsös fájdalomtól nyögésbe fulladtak volna, ami az ő pozíciójában megengedhetetlen volt.
– Nos, Főnök Úr… – habozott Horváth János, akit elbizonytalanított ez a barátságtalan hangnem – mint azt tudja, már jó ideje a szolgálatában állok, egészen pontosan nyolc éve, öt hónapja és tizennégy napja, ami hát, azt jelenti, hogy… izé…
– Hogy már régen megtanulta, hogy nem szeretek találgatni – sóhajtott Kertész úr, miközben az asztal alatt erősen domborodó hasát tapogatta – Mondja már, hogy mit akar?
– Én csak… Szeretném megköszönni, hogy bizalommal van irántam, és ellát munkával – motyogta János, miközben magában mindenfélének lehordta a főnökét. Még hogy találgatni! Egészen biztos, hogy szándékosan nem értette ezt az egyébként teljesen egyértelmű célzást, és ez a megvetően méregető tekintet, amivel illeti!
Való igaz, Kertész úr szeme résnyire szűkült a nagy koncentrálástól, hogy a bensőjét bántó dolgok semmilyen irányba ne induljanak el benne, miközben azon tűnődött, hogy miféle csodabogár ez az ember, hogy pont nyolc év, öt hónap és tizennégy nap után jut az eszébe hálálkodni.
– Nos, öhm… szívesen, csak így tovább – bólogatott sután, és érezte, hogy nem húzhatja tovább a dolgot, és a kezével félreérthetetlen mozdulatot tett :
– Ha megengedi…
– Ó… Már itt sem vagyok! – hadarta Horváth János, és valóban, egy perc múlva már hűlt helye sem volt, nemcsak az irodában, hanem az egész épületben.
– Vigye el az ördög ezt a Kertészt, meg az egész hivatalt, hogy a fene vájja belé azt a szuvas fogát! Lesheti, ezután hogy maradok benn délutánra meg túlórázni! Így megjátszani a hülyét, ahelyett, hogy annyit mondana: „Bocs, Janikám, ez most nem fog menni, gürizz már még pár évet!”
Mogorván lökte be maga mögött lakásának ajtaját, s tüstént ebédet követelt.
– Nem tudtam, hogy ilyen koránra várhatunk – felelte kedélyesen az asszony, miközben kavart egyet a levesen, hogy mielőbb tálalhassa azt urának, akinek rossz hangulata valahogy elkerülte a figyelmét.
– Miért, már ez is baj? Ha meg későn jövök haza, azért panaszkodsz, hogy mindig csak a munka, a munka… Lehet egyáltalán neked a kedvedben járni?
Na, erre már az oldalbordájának is elkeskenyedett a szája, de nem szólt vissza, mert tartott tőle, hogy akkor élete értelme még a levest is ízetlennek találja, és azért is ő lesz a hibás, meg mindenért, amiért neki ebben a lehetetlen időpontban, ilyen kedvvel kellett hazajönnie. Na bezzeg rögtön elővette az éppen hazaérő Gáborkát, aki nyolc évével az idősebb gyermek előkelő tisztét töltötte be a családban.
– Mindjárt eszünk, te meg apád előtt ilyen mocskosan, rendetlenül jelensz meg! Hogy nézel már ki?!
A gyerek nem értette ezt az indokolatlan gorombáskodást, de nem is izgatta magát miatta, csak annyi volt számára a fontos információ, hogy az apja kivételesen itthon lesz velük délután.
– Jaj, apu! Ebéd után segítesz nekem felépíteni a modelleket? Már elkezdtem, csak nem tudom, hova kell rakni a…
– Nem lehetne, hogy csak egy percre, békén hagyjatok mind a ketten?! – csattant fel Horváth János, aki most nem volt apai hangulatban (amit fia, aki szintén nem tudott jól időzíteni, nem ismert fel), és ezzel a mondatával kedvesét is tovább ingerelte, de hát ő is csak a kisebbre tudta terelni indulatait:
– Menjél már kezet mosni, a jó Isten megáldjon! Hányszor kérjem még?
Ment is a gyerek, de nem a fürdőszobába, kezet mosni, hanem saját szobájába, hogy jól bevágja az ajtót, és dühöngjön egy amolyan felnőtteset, de dühöngeni ugyebár csak egyedül lehet, az ő szobájába pedig ekkorra már betévelyedett a család legifjabb tagja, az ötéves Tamáska, akinek fogalma sem volt arról, hogy szerettei milyen önzetlenül megosztották egymással pocsék hangulatukat, haragjukat, és önfeledten játszott a „nagyfiús” játékokkal. Gábor pedig már valóban megérett a nagyfiú címre, hisz számtalanszor okult már a szülői példán, és nem volt rest magára vállalni a tanító szerepét, mikor ráripakodott öccsére:
– Ki a fene engedte meg, hogy begyere ide?
– Csak játszom! De elpakolom majd…
– Mondtam már, hogy ne nyúlj a cuccaimhoz! – ragadta meg Gábor, majd egy durva mozdulattal kipenderítette.
A kisgyermek még őszinte, egy pofon nem elég ahhoz, hogy megtanulja, hogyan kell kezelni „ember módra” az őt érő méltánytalanságokat. Meggyőződve arról, hogy mindig magának a bűnösnek kell meglakolnia tetteiért, a konyhába rohant:
– Anya! A Gábor nem hagy játszani!
– Istenem, hallgattasd már el ezeket a kölyköket! – kapott a fejéhez méltatlankodva a családfő, és feleségének, még ha eredetileg lett is volna benne hajlandóság az igazságtételre, ez épp elég volt ahhoz, hogy elveszítse maradék türelmét is.
– Ne nyaggass már te is, Tamáska…
– De anya, a Gábor…
– Nem érdekel! – csattant fel az asszony, a kis Tamás pedig kezdte már felismerni helyzetét, és amint otthagyta szüleit, akiket úgy tűnt, tényleg nem érdekel, mit csinál, mert észre sem vették, hogy kiment a lakásból, ki a belső udvarra; nos, abban a pillanatban megindult a felnőtté válás rögös útján.
No de ki olyan gyenge, hogy képes legyen átvenni egy aprócska ötéves haragját? Ő kin töltheti ki büntetlenül a mérgét?
A fűszálak közül egyszer csak egy színtelen, telt potrohú, jelentéktelen kis bogár mászott elő a betonra, Tamás pedig gondolkodás nélkül, ösztönösen lendítette a lábát. Elsőre nem sikerült széttaposnia a szerencsétlen teremtést, ott kóválygott jobbra-balra, ezért a kisfiú – kegyelemből – egy erőteljesebbet taposott rajta, és a biztonság kedvéért cipőjének orrával még alaposan szét is trancsírozta.
– A szemét… – dünnyögte, majd egy percig meredten nézte művét, aztán lehuppant a földre, és fejét ölébe hajtva, térdét karjaival átkulcsolva zokogni kezdett a világ igazságtalan voltán. Áldozata, aki mindössze rosszkor volt a rossz helyen, eközben agyontaposva, darabjaira hullva hevert mellette, mit sem törődve már azzal, hogy igazság, mint olyan, létezik-e egyáltalán.
Szegény kicsi bogár! Az életedbe került, hogy Horváth János főnökének ma rossz napja volt…