Timi a háló ajtajában állt, amikor megcsörrent a kulcs a bejárati ajtóban. Pizsamának, rövidnadrágot és ujjatlan felsőt viselt. Féloldalasan támaszkodott az ajtószárfának, és wiskeyt ivott. Látszott rajt, hogy lelkileg már hergeli magát arra a másodpercre, amikor kitárul a bejárati ajtó. Egy gyors pillantást vetett a nappaliban lévő órára. Már éjfél is elmúlt. Ahogy a kilincs lenyomódott, az ajtó recsegve mozdult. Timi támadásra készen állt. Hiszen ez jellemző volt rá. Mint a vadállat, ki rejtekében kuporog, lesve a zsákmányt, kegyetlenül lecsap, egyenest a torkának, hogy az áldozat nyikkanni se tudjon. András szelíden közeledett a csapdába. Amikor belépet fel sem figyelt feleségére. De mintha téglafalba csapódna, úgy vágódott neki Timi számonkérése.
– Hol voltál eddig? –rivallt rá a nő.
– Jézusom, ne ijesztgess! – zökkent ki András, elmerengéséből.
– Már elmúlt éjfél!
Timi szikrázó szemeiben a számonkérés nyílzáporai, pattanásig feszülve kémlelték áldozatukat, a már lángoló szurony hegyeikkel.
– Ittunk Tamással egy sört, aztán hazavittem.
– Persze, te meg a hülye haverod.
– Mért beszélsz így róla? – kérdezte András sértődötten.
– Mert egy züllött alkoholista. – mondta Timi felfortyanva.
– Talán lehetnek problémái.
András közben felakasztotta a fogasra kabátját, majd sarkára lépve kibújt cipőiből.
– Ő maga a probléma. Amibe téged is belevisz. – mondta Timi.
– Most meg mi a bajod?
– Nekem? Te jössz haza részegen! Talán már csak így tudsz hazajönni?
András boldog pillanatai, amikkel hazatért, kezdtek semmivé foszlani. Nyugalmát még próbálta magára erőltetni. De gyűlölte a hangos szavakat, és a veszekedést, ezért igyekezett visszavonulni.
– Nem vagyok részeg! – mondta a férfi.
– Aki minden nap iszik, az alkoholista.
Miről beszélsz?
– Hm.
A nőben egyre mélyebbről kezdtek feltörni a homályba vesző indulatok. De támadásának lényege, csak a győzelem volt, nem az érvelés. Ezért kezdet, egyre több fronton harcot indítani. András pedig értetlenül állt előtte.
– Te nem akarod ezt megérteni, igaz? Csak magaddal vagy elfoglalva. –mondta a férfi, szemeiben az együttérzés vágyával.
– De én megértem. Én mindent megértek, hiszen a feleséged vagyok. Csak azt nem értem, hogy neked miért fontosabb a rohadt munkahelyed, meg az idióta barátod, mint mi?
– Ne kezdjük ezt már megint! Csak söröztem egyet az egyetlen barátommal, aki még van.
András a konyhába ment, a nő a sarkában loholt.
– Éjfél múlt! – vágta oda ismét Timi.
– Na és?! – mordult fel a férfi.
– Ennyit számítunk? Neked mindenki más fontosabb. Persze, tudom, hogy csak azért, hogy ne kelljen a családoddal lenned.
András belekukkantott a gázon levő lábosba. De már nem jutott el tudatáig, hogy milyen vacsora várta. Étvágya szempillantás alatt semmivé foszlott.
– Micsoda? Nem értem miről beszélsz. – mondta a férfi értetlenül.
– Mert már nem is akarod. Téged nem érdekel ez a család.
Aztán az indulatok végleg elszabadultak. Timi készen állt a korlátlan anarchia trónjára emelni magát. András pedig meghunyászkodva igyekezett békét találni.
– Sajnálom, ha így érzed. – mondta a férfi.
– Mit kezdjek a sajnálatoddal?
– Akkor meg miért piszkálsz?
– Mert elcseszem melletted az életemet. – vágta rá Timi szemrehányóan.
– Ne akarj most ezzel engem vádolni. Ez jellemző rád. – mondta András.
– Annyira rosszindulatú vagy.
– Hogy én? – csodálkozott a férfi.
– Szánalmas vagy: Hiszen minden nap kiül az arcodra, hogy boldogtalan vagy mellettem. Miért nem keresel magadnak valaki mást?
– Mert a feleségem vagy, én téged próbállak meg elfogadni.
– Látod ez az, legalább próbálnál meg hazudni. Nekem szeretetre van szükségem, nem elfogadásra. Nem veszed észre, hogy kizársz az életedből. Már rég nem velem élsz. Ki tudja, kinél voltál ma is, és hogy hova jársz hajnalba, csak hogy ne keljen velünk lenned.
András összeomlott, a tények nélküli vita alatt. Olyan volt ez neki, mint a sivatagban a vízről filozofálni. Üres, és lélektelen.
– Annyira meg tudod alázni az embert. Jól tudod, hogy ilyen a munkám. Mindig is ilyen volt. Rendőr vagyok, nálunk nincs munkaidő.
De Timiben már csak az indulat munkálkodott.
– A kocsmába is dolgozol? Biztos sok ott a kurva?
– Olyan szánalmas, amit művelsz.
A férfi beslattyogott a hálószobába. A nő, mint sebzett vad után a hiéna, úgy somfordált András mögött. A férfi az ágy szélére ült, de nem érzett erőt magában, hogy elkezdjen átöltözni. Timi elé állt, hogy fölé magasodva, végleg legyűrhesse Andrást.
– Te vagy szánalmas. – mondta Timi. – Mert önző és lenéző vagy. Neked csak bajod van mindenkivel. Egy kutyát sem lehetne rád bízni.
– Miért csak engem vádolsz? Nézz magadba!
András úgy érezte, elhagyja minden akarat, hogy egyáltalán szóra nyissa száját. Nincs is kedvem mellé feküdni, – gondolta a férfi – vagy hozzá érni. Fel kellene tápászkodnom, elmenni és vissza se nézni. De Timi nem hagyta alább, mert totális győzelmet vágyott.
– Nincs mit szégyellnem, ha arra gondolsz. Büszke vagyok a lányomra. – mondta flegmán.
– A lányunkra?
Rázta meg András, még utoljára, majom ketrecét. Hogy talán annak akarjon látszani, ami már rég nem volt. Timi pedig minden áron hódítani akart, akár egy misszionárius.
– Ennek semmi köze ahhoz, hogy most mi van köztünk. Különben sem kényszerített téged senki.
Andrásban csak most fogant meg, hogy a veszekedés célja nem a vita, hanem valami más.
– Nem erről van szó. Ő az én lányom is, és mindig az lesz. – bökte ki András dermedten a szavakat. – De te megváltoztál.
– Válni akarsz? – serkent fel pökhendien Timi.
– Mért nem lehet minden olyan, mint régen volt?
Fogalmazódott meg a férfiben, a soha át nem élt, rég múlt idők utáni vágyakozás kérdése.
– Mert én válni akarok! – vágta oda a nő, végső döfésként.
Aztán nyomasztó csend borult a házra, és ekkor vették észre, hogy a gyerek némán ott áll az ajtóban.
Timi odalépett hozzá. Magához ölelte. Közben Andrásra szúrós szemekkel nézett.
– Ne haragudj, ha hangosan beszélt apád. Te nem tehetsz semmiről kicsim.
A lány félszemmel kikandikált anyja öleléséből és Andrásra nézett. A férfi mindent kiérzett ebből a tekintetből. Bármit is tesz, mindenért ő lesz a hibás. Nem az igazság számít, hanem maga a felszabadulás. Már gyermekként érezte ezt a felnőtteknél, csak akkor még nem értette. Nem az igazság teszi szabaddá az embert, hanem a magyarázat hite. András tudta, hogy elvesztette a csatát. Hiszen nem volt tét, így blöffölni sem volt érdemes. A pókerben az nyer, aki mindent visz. De az élet furcsa játék, itt az lehet igazán nyerő, aki semmit sem visz. Amit elérni, viszonylagos fájdalom, letisztulás, és talán el is múlik. András várta, hogy elméjét elborítsa, az eltompulás. Hogy jöjjön egy álom, vagy egy emlék, ami magával viszi. Nem valami meseszerű, hanem egy melankolikus. Hiszen ilyenre vágyott, és nem is őrzött magában más jellegűt. A valóság csak ilyeneket hozott Andrásnak. Az álom, örök útitárs, üres tekintetű kikapcsolódás, kalandozás volt, a távolba. De egy emlék, nyirkos kútfenék csupán. Mikor apja a kandalló mellett ült az öreg székben. Ő a fotelben, némán. Mindez, azok után volt, hogy megülték a halotti tort. Mert András anyja után, bő másfél évtizeddel, bátyát is eltemették. Ezt követően, apja mogorva tekintetű férfi vált. Úgy roskad magába, mint aki pár nap alatt öregedett meg. A szép szál férfi meggörnyedve temetkezett magába. Tizenhat éves, ifjabb fiát nézte, aki itt maradt neki. Az apa szemeibe látszott, hogy őt hibáztatta mindenért. Hisz a fiú születésekor szeretet felesége életét vesztette. Most pedig elbúcsúztatta idősebb fiát is. Azt a gyermeket, akit imádott, akit úgy nevelt, hogy örök győztes legyen a világban. Hogy mindent meg tudjon szerezni, valósítani, hogy mindig mindenben nyerő legyen. Így akarta az élettől visszaszerezni mindazt, ami neki nem adatott meg. Az atyai álmot, a fiúban akarta megvalósítani. Ezért a két gyerekét mindig versenyszellemben nevelte. De ha az idősebbik győzelmének nem tudott örülni, akkor a fiatalabbik veresége is eltöltötte örömmel. Mindig egymáshoz mérte a két gyereket, Andrásnak nem volt hát más dolga csak hogy vesztes legyen. De az éjszakák sötétjében, a két testvér titkos szövetséget kötött. András egyetlen igaz barátja, és lelki támasza testvére volt. Csak ő nem hibáztatta az ifjabbikat, anyjuk halála miatt. És csak András volt az, aki ismerte bátyja igazi énjét, aki tudott elfojtott vágyairól, álmairól, és mindenek előtt lidérc félelmeiről. Azokról a démonokról, amik végül legyűrték, és a drog rabságába kergették bátyját. Aztán egy napon, egy sötét lebuj melletti sikátorban, túl lőtte magát. De apjuk örökké vak maradt gyerekei sebezhetőségére. Sosem tudta észrevenni, ami a szeme előtt volt. Bizonyságot adott erre a temetés napja is. Amikor az apa felkelt a székből. Haragos könnyes szemekkel Andráshoz lépett. Akkorát lekevert a fiúnak, hogy az kifordult a fotelből. András vérző szájjal nézett apja után, aki kicsoszogott a szobából, és közben zokogott. Ennyi volt, amit útravalónak kapott, az atyai pofon. Aztán jó pár év múlva András rendőr lett, hogy hinni tudjon az igazságban, hogy szolgálja. Fanatikusként kezdte el hajszolni a bűnt, talán hogy elégtételt nyerjen bátya halála miatt. De aztán elveszett, valahol útközben.