Elhagyott tájak füstös íze,
még itt matat az ajkamon,
de pillám rebegve néz
az ébredő reggel arcába,
s tagjaimban még bizsereg
távozó álom dühös rúgása.
Még konokul gyúrom párnám
összekuszált pihe halmazát,
s nem akaródzik felébredni
a boldog öntudatlanságból,
hisz hitvány napok odvában
tengődő szúvá lett életem.
Úgy kitépném hitvány szívem
vértelenül lüktető gödréből,
beletömném a hajnal részegen
ébredező minden pírját,
s lennék magamnak örök
szélben libbenő égi varázs.
2 hozzászólás
Drága Tünde!
Morcos ez a hajnal. Tünde! Verseidet olvasva meg kell jegyeznem, egyedi stilusban írsz és alkotod műveidet. Olykor mélyen elgondolkodtat. Kíváncsian venném, ha a humoros oldalad is egyszer megmutatnád, persze ez csak az én gondolatom. De hiszem, az is van neked 🙂
Ugye nem baj, ha ilyenek is eszembe jutottak?
szeretettel-panka
Drága Panka!
Megvallom én is kíváncsi lennék a humoros oldalamra… : )
Azt hiszem van egy ilyesmi írásom. Megkeresem és felteszem majd.
Szeretettel ölellek: Tünde