Ablakmosás

– Mind a hármatokat várja az igazgatóúr reggel az irodájában. Megértettétek? – mondta a tanár, amikor belépett a terembe. A három fiú döbbenten nézett össze. Vajon mit csináltak?
– Ez az egész a te hibád! – támadták le, kifelé menet. – Mit mondtál nekik? Mibe kevertél bele minket? – faggatták. A fiú értetlenül meredt vádlóira. Alig ismeri őket. Sőt, alig ismer valakit az egész iskolában és erre tessék, rögtön a második hónapban már bajba keveredik.
– Nem mondtam nekik semmit – dadogta bizonytalanul. A két fiú utálkozó pillantással meredt rá, mint akik nem nagyon hiszik el, amit mondott, majd dohogva magára hagyták. Megkönnyebbült, bár tudta, ez csak ideiglenes, hiszen holnap reggel az iskola igazgatójának az irodájában minden ki fog derülni. De vajon mi minden? Mi lehet az, ami miatt minden figyelmeztetés nélkül berendelik? Valami nagyon nagy galibát kellett okoznia. De hát ő nem is csinált semmit. Vagy már nem is tud róla? Hogy képes valaki elkövetni valamit úgy, hogy nem is tud róla? Ez lehetetlen.
Képtelen volt elaludni. Csak forgolódott az ágyában, vagy a mennyezetet bámulta, mintha oda lenne biggyesztve valamiféle magyarázat, valamiféle vigasztalás. De hiába meresztgette a szemét a sötétben, nem volt semmi, ami akárcsak egy halvány támaszt is nyújthatott volna neki.
Lehet szólnia kellett volna otthon? Vagy majd ha már túl van az egészen? Minek is idegesítette volna fel a nevelőjét idő előtt. És mit is mondott volna? Hogy behívták az igazgatóhoz valami miatt, amire nem is emlékszik? Úgyse hinne neki. Ez még ő is alig akarja elhinni.
A reggel gyorsan megérkezett. A fiú kábán, fásultan készülődött az iskolába. Minden mozdulatában ott motoszkált egy gondolat. Egy gondolat, hogy talán nem is kéne bemennie. Aztán valahogy mégis csak elindult. Lassú, vontatott léptekkel haladt. Minél közelebb ért az iskolához, annál inkább kezdte magát rosszul érezni. Gyomra görcsberándult, hányinger kerülgette, szédült. Megállt. Már csak pár méter választotta el az iskola épületétől. Körülnézett. Simán leléphetne – merengett. Ha a másik irányba menne, még csak nem is találkozna össze senkivel.
Olyan erős kísértés kerítette hatalmába, hogy képtelennek érezte magát az ellenállásra. Hirtelen megfordult és már majdnem futásnak indult, amikor meglátta a másik két fiút közeledni a sarokról. Ha elfutna, biztos elkapnák, talán meg is vernék. Ez némileg letörte lelkesedését. Lehajtotta a fejét és belépett az iskola kapuján.
A folyóson várakozott, kicsit távolabb a másik két fiútól, akik lesújtó, gyilkos tekintettel meredtek felé.
– Gyertek be fiúk! – szólt az igazgató és kedvesen beinvitálta a remegő lábú, megszeppent gyerekeket. – Nem, nem csináltatok semmi rosszat, ne ijedjetek meg – mosolygott az öreg szakállas igazgató. – Arra kérnénk titeket, hogy pucoljátok meg a tanteremben az ablakokat, amíg a többiek tornaórán vannak. Nem leszünk hálátlanok – kacsintott az öreg és a választ meg sem várva kitessékelte a fiúkat a folyósóra, onnan meg az osztályterembe.
Megszólalni sem bírtak, csak értetlenül meredtek egymásra.
– Rabszolgamunkát végeztetnek velünk – motyogta az egyik fiú dühösen és jó nagyot rúgott az egyik vízzel teli vödörbe. A másik kettő csak csendben bólogatott, mialatt kelletlenül nekiálltak maszatolni az ablakokat. Nem volt sok ablak, és nem is a munka volt az, ami megrémítette őket. Sokkal inkább nem értették, miért pont ők lettek kiválasztva. Ez vajon büntetés? Vagy dicséret?
Értetlenül, összezavarodva dolgozgattak. Szótlanul dörzsölgették, vizezték az üvegeket, kerülték egymás tekintettét. Nem volt túl sok kedvük ehhez az egészhez, főleg nem egymás társaságában. De bármennyire is igyekeztek elkerülni a másikat, folyton egymásba botlottak, hol a vödörnél, hol az újságpapíroknál keresztezték egymás útját, hol egy szivacsért nyúltak egyszerre ketten. A feszültség lassan oldódott közöttük, a kínos hallgatásból nyugtalan nevetgélés majd önfeledt csevegés kerekedett.
Az igazgató komoly arccal tanulmányozta a fiúk munkáját. Kívül-belül átvizsgálta az ablaktáblákat, nem maradt-e rajtuk egy kis maszat vagy koszfolt. Szigorú tekintetét látva, az egész osztály néma csendben, feszülten várakozott. A három fiú egy emberként ácsorgott a tábla előtt. Ismét bizonytalanság vett erőt rajtuk.
– Nagyon szép munka! – bökte ki végre a szigorú igazgató. A fiúk megkönnyebbülve borultak egymásra, nevettek, tapsoltak örömükben. Furcsa érzések zsongtak bennük. A jól végzett munka, az együtt töltött órák és a jó beszélgetések feledtették velük a reggeli ellenséges hangulatot. Az igazgató mosolyogva nézte az ujjongó fiúkat, akik öröme a jutalmul kapott csokoládétorta látványától a tetőfokára hágott.
A sütemény nem tartott sokáig, de az azon a reggelen szövődött barátság, még évekig elkísérte a fiúkat, egyik kalandból a másikba hajtva őket.