Izzadt testem nyomorával
érzem a tőled örökölt kínt,
mely átszövi végtelen napjaim,
s beköltözik szívem minden
apró, megfáradt dobbanásába.
Lelkemhez szól minden szó,
s lüktet véredényeimben,
zubogva tombol agyamban,
zakatol megsüketült füleimben,
mint a feléd száguldó vonat.
Még élek reményt vesztve.
Éltetnek oly kemény szavak,
hisz’ te vagy védőangyalom,
s híd a józan valósághoz,
ajándéka nehéz álmaimnak.
Nagy bánatot hagytál nekem,
már az Úr elé vittek lépteid,
lebegsz az öröklét habjaiban,
onnan szemléled tétova lépteim,
s mint hű tanító velem maradsz.
4 hozzászólás
Szép, nagyon szép megemlékezés ez a versed kedves Tünde!
szeretettel-panka
Köszönöm drága Panka!
Tudod, Ő a nagy-nagy kedvenc…
Sokat olvasom írásait, na meg hallgatom a YouTube-on!
Szeretettel ölellek: Tünde
Kedves Zuzmara!
Fennkölt, szép gondolataidat szinte meghatva olvastam. Megemlékezésed nagy költőnkről elismerést érdemel. Azonban eszembe jutott, kár, hogy nem készítetted el nyolcszótagos sorokkal, s ahogyn végigolvastam, csak itt-ott el kellett volna venned némely sorból egy-egy szócskát. Próbáld meg. (Egyébként így is tetszetős, s a szerző joga, hogyan kívánja láttatni költeményét.)
Szeretettel: Kata
Kedves Kata!
Nagyon köszönöm szavaid!
Örülök, hogy olvastál!
Szeretettel: Tünde