Öregség és halál

Egyszer eljön az a nap egy kósza reggel,
Mikor az álmodból ébredsz éppen majd fel,
Álmodra gondolva ráeszmélsz majd arra,
Mára már elmúlt az életed legjava.

A tükörbe nézve meglátod majd akkor,
Ím beköszöntött hozzád is, az aggkor.
A szemed sarkában már mély ráncok ülnek,
Szakálladba szép ősz szálak is vegyülnek.

Szemed megtört fásult fénnyel néz vissza rád,
Az élet elszállt gyorsabban, mint gondolád.
A lépteid is egyre jobban lassulnak,
A vágyaid azok sorra mind elmúlnak.

Lányszemek érted már többé nem hevülnek,
A boldogság, szerelem mind elkerülnek.
Az idő, íly’ gyorsan elszállt már feletted,
Nem fogja meg többé senki sem a kezed.

Az élet gondjait egyre jobban érzed,
A sors mit rád mért nehezebben cipeled.
Az emlékeid mind, sorra feltolulnak,
A boldog ifjúi évek mind elmúltak.

Nincsenek csókok és gyengéd ölelések,
Nincs aki tűzzel égve, lángolna érted.
Úgy érzed, életed értelmét elveszti,
Kinek még szüksége volna Rád, nincs senki.

Nincs többé már célod, érzed hív a halál,
Csendes temető hűs sírhantja Terád vár.
Ha majd egy szép nap egyszer, magadba nézel,
Ott benn legbelül, majd csak ürességet érzel.

Kiket szerettél, azokban mind csalódtál,
Nem történt semmi, amire mindig vágytál.
Megváltásként ezért most már csak azt várod,
Mikor jön el hozzád, érted a Halálod!

Jéghidegség markol szomorú szívedbe,
Már csak a halál csókját várod epedve,
Elmúlni vágyod, itt ezt, e földi jármod,
Álmodni tovább odaát, Azt az álmot!

Megleled tán, az elveszett boldogságot…