El-elmélázva sivár tájon járok
Lábam oly lassan és kimérten menne,
Szemem egy pillantást soha nem tenne
Oly helyre, hol embernyomot találok.
Búvóhely csak ez maradt, ahol várok
Mert hisz a nép bízvást szájára venne,
Orcám nem csal, olvashatnának benne
Nincs abban más, de szívemre mért átok:
Úgy hiszem, csupán hegyek és alföldek
folyók és erdők tudják milyen heves
szívem, mélységes-mély titokba rejtve.
De bármily magányos út mentén jöjjek
Ámor el nem hagyna, mindig fölkeres
Vitázván vélem, s én vele szót ejtve.
Eredetileg így:
Solo et pensoso i piú desert campi
vo mesurando a passi tardi et lenti,
et gli occhi porto per fuggire intenti
ove vestigio human l'arena stampi.
Altro schermo non trovo che mi scampi
dal manifesto accorger de le genti,
perché negli atti d'alegrezza spenti
di fuor si legge com'io dentro avampi:
Sì ch'io mi credo omai che monti et piagge
et fiumi et selve sappian di che tempre
sia la mia vita, che'é celata altrui.
Ma pu sí aspre vie né sí selvagge
cercar non so ch' Amor non venga sempre
ragionando con meco, et io co'llui.
Canzoniere / Sonetto XXXV.
1366-1374