Múltnak árnyai szárnyalnak elmémben,
dühös szellő fújja a hajnal porát,
és a jelen tómból bánat képében,
mikor láthatnám a boldogság arcát?
Egyetlen fénynyaláb kószál szobámban,
azt is elnyeli lassan a félhomály,
itt töprengek az ágyamon magamban,
jól esne most egy nagy adag libamáj.
Szívem tépázza a kósza szerelem,
erjedő vágyak tombolnak testemben,
egyetlen képed tartalmát fürkészem,
te vagy a legszebb virágszál kertemben!
1 hozzászólás
Kedves Attila!
Szerelmes versed szépen rímelő, tetszett nekem, és most én is azon töprengek, nekem is jól esne – akár egy kisebb adag is – libamájból – kevés tepertővel.
Szeretettel olvastam a versed: Kata