Holnapot csak az álmok teremtenek,
hideg szobából a melegre mennek,
siess utánuk – mögötted az ég
vörösbe borult lángja lábadig ér!
Mába ragadt testemet ki piszkálja
ki mossa tisztára, ki varrja vissza
karjaim, hat öltéssel, öleléssel,
elhint a szél; minden önmagába
visszatér.
Holnapot csak az álmok teremnek,
savanykásat, rohadtat, túl-édeset,
mert én leverdestem őket a fáról,
le biza! S engem te ma –
A férgeknek ne legyen otthona!
—
Beborítottam egedet,
hiába minden „hiába”
enyhet adó esőt kívánva
könnybe borulok.