Ha álmod könnyű…

Ha álmod könnyű, az tán azért lehet,
Mert létezik egy nő, ki csak téged szeret.
Elérni akarod magasztos céljaid?
A nő, ki melléd áll: erőt ad, s bátorít.

Ha megbántottak, vagy ha valami fáj,
S úgy érzed, tovább így nem tudsz élni már,
A nő, ki segít vonszolni terhedet,
S ő nyugtatja meg háborgó lelkedet.

A nő az, ki csendben, némán támogat,
És ezért ő soha nem kér tőled sokat.
Kitart melletted, és tűri szeszélyeid,
S nem a hibád látja, inkább erényeid!

Pedig a nő élte gonddal bőven teli!
Ám sok férfitársam ezt észre sem veszi!
Természetes az, hogy szép, tiszta a lakás,
Finom a vacsora – s a nő: a ráadás…

Meg kellene látnunk nekünk, férfiaknak,
Hogy a nő – kit kaptunk magunk mellé társnak –
Nem csak azért van, hogy kiszolgáljon minket,
S kusza világunkban ő tartsa a rendet!

Fel kéne fedeznünk: neki is van lelke!
S bizony ő is vágyik néha szeretetre,
Boldog ölelésre, szerelmes, szép szóra,
Olykor törődésre – máskor meg bókokra.

Hisz – míg ő is viszi vállán a keresztünk,
Mit mi botor fővel magunknak szereztünk,
S meg-megbotlik néha, ha nehéz a teher –,
Ennyit megtehetnénk – hiszen ő is ember!

Mi, férfiak, gyakran hivatkozunk arra,
Hogy a teremtésnek mi volnánk a csúcsa…
Ám ha mi vagyunk a „teremtés korona”,
Akkor bizony a nő a drágakő rajta!

Mégsem becsüljük meg – vagy csak ritkán – őket!
Gyakorta leszóljuk képességeiket –
Noha Isten a nőt jobb anyagból gyúrta,
S felkészítette a nehéz, földi útra!

Bármikor elcipel többször annyi terhet,
Mint ami hős párja erejéből telhet.
Saját fájdalmán túl még azt is jól tűri,
Mit lelkében okoz számára a férfi.

Kész csoda, hogy mégis minden évben egy nap
A nő a férfitól nem szitkot – csokrot kap.
Ilyenkor sok férfi biz’ meaculpázik,
S ígéri azt, hogy így, hogy úgy megváltozik!

Aztán jön a holnap – ami már nem ünnep –,
S a nő újra mossa összes szennyesünket.
Dolgozik keményen munkahelyen, otthon,
S időnként elmereng a nőnapi csokron…

Derék férfitársim, ugye nem jó ez így,
Hogy a zömünk önző, akaratos, irigy.
Meg kéne változnunk, de tettben, nem szóban.
S becsüljük meg őket – napról-napra jobban!

Ajándékot ne csak Nőnapon kapjanak,
S ne várjuk, hogy mindig, folyton csak adjanak!
Ültessük fel őket szívünk trónusára,
S foglaljuk nevüket mindennap imába!

Mert ők a köznapok névtelen szentjei,
Kiknek a férfiért nem fáradság semmi,
E napon köszönjük meg nekik, hogy vannak,
És hogy értünk annyi áldozatot hoznak!

Kérjük a jó Istent, éltesse a nőket!
Fiatalt és időst, s gyermeket szülőket!
Adjon nekik erőt, tovább vigyázhassák
A földön a jövőt – s mindannyiunk álmát!