Az évszak tévedése

A február sem szeret engem,
vagy nem is fog szeretni soha már,
magányomat magamra veszem,
és úgy lóg rajtam, mint egy bő kabát,
jelezvén, hogy hízhat még bele,
a szótlanságnak sok-sok reggele.

Sorsomnak így megadtam magam,
fehér zászlóm még ott az ágyamon,
harsonák most másfelé szólnak,
dobpergés hangja túl a sáncomon,
s ha benn valami mást akarna,
csak a realitás ejt zavarba.

Vannak magányra születettek,
kiknek szíve bár egész mást akar,
nem lelik meg a boldogságot,
olykor ezzel nyugtatgatom magam,
semmi értelme ezért sírni,
a telet így is ki lehet bírni.

Május lesz talán a hónapom,
ha reggelente madárdal kelt fel,
télen csak megfagyna sóhajom,
s februárban a jeges csók nem kel,
most nincs szerelmem ébredése,
s ez az évszak merő tévedése.