Három narancs

A két gyerek az ablaküvegnek nyomta az orrát, úgy néztek ki a hóesésbe. – Építsetek hóembert, – kiáltott feléjük a szomszéd öregember nemrégiben, mikor kiléptek a kopár, hóval borított kertbe, de a gyerekeknek fázott a kezük, csizmájuk sem volt, hát bejöttek.
A házban nem volt fűtés, vékony kabátjukat magukon hagyták, mégis dideregtek.
Az utcán nem sok látnivaló volt, néha egy-egy sovány macska vágott át előttük az úton, majd a szemben lévő házak kerítésének lécei között átcsusszanva eltűnt a szemük elől.
– Mikor jön már a mama? – nézett panaszosan a fiú a húgára.
A húga nem tudott erre mit felelni, hát megrántotta a vállát, aztán a szoba közepén lévő ágyhoz futott, és felugrott rá. Ugrás közben beütötte a térdét a vastag fakeretbe, a bőrt is lehorzsolta róla, de összeszorította a száját, és nem jajdult fel. A keretről már lekopott a bútorvászon, de néhol, a szegecselés körül még látszott a nyoma, azt piszkálta egy darabig, azután felkiáltott.
– Ez a hajó! A tengeren vagyunk, gyere, te leszel a kapitány! Hahó! – kiabálta újra, mert a fiú nem mozdult, ott állt továbbra is az ablak mellett.
– Nem akarok kapitány lenni! – nézett rá ingerülten. – És nem vagyunk a tengeren. Éhes vagyok.
– De, a tengeren vagyunk – dobálta magát ide-oda az ágyon a kislány, mintha valóban a tenger hullámai mozgatnák az ágyat. – Nézd, ott egy bálna! – mutatott a földre, ahol egy nagy rongykupac állt.- És fogunk halat! Mit szólsz hozzá? Fogunk egy csomó halat, aztán megsütjük és megesszük!
– Kopjál már le!
A kislány arca elkomorodott, lecsúszott a széles ágyról, és kiment a konyhába.
A konyha hosszú volt, de keskeny, a falakon sötét penészfoltok virítottak.
Egy kétégős kis gáztűzhely állt a sarokban, de a gázpalackból már hónapok óta kifogyott a gáz, nem is emlékezett, mikor főzött a mama utoljára itt.
Apró kezével megfogta a viaszosvászonnal fedett asztalt és óvatosan a szekrény elé tolta, aztán melléhúzott egy széket is. A kislány könnyű volt, mégis ahogy ráállt a székre, az reccsent egy nagyot.
– Ne állj a székre! – kiabált ki a bátyja a szobából.
A húga nem hallgatott rá, és a székről fürgén az asztalra mászott. Koszos sportcipőjéről sóderrel kevert hólé olvadt a fakó, virágmintás viaszosvászon abroszra.
Kinyitotta a konyhaszekrényt, és gondosan átvizsgálta a polcokat, amik újságpapírral voltak borítva. Egy csomag lisztet, fűszereket, sót látott és volt még ott néhány befőttesüveg az aljára tapadt kiszáradt lekvárral. Megemelte az egyiket, de az alja az újságpapírhoz volt ragadva, az is feljött vele együtt. Visszatette. Mélyen benyúlt, már egészen hátul matatott, mikor keze valami zörgő celofánt tapintott. Diadalmasan húzta ki. A zacskó alján még volt néhány keksz.
A kislány jó testvér volt, lemászott az asztalról, és a szobába vitte zsákmányát.
– Nézd, mit találtam!
A fiú mohón vetette rá magát, de mire kiélvezhette volna az ízét, elfogyott. Újra az ablak felé fordult.
A szemben lévő házból kijött egy kövér asszony, és elseperte a havat a járdáról. Azután visszament, majd kis idő múlva újra kijött, és színes égősort tekert az udvarukon álló fenyőfára. A fény villogott, felgyúlt, elaludt, ritmusosan váltakozva. A fiúnak eszébe jutott az iskolai karácsonyfa, és hogy még legalább egy hét, mire újra ehet majd ebédet a menzán. Addig marad a kenyér. Mikor iskolába kezdett járni, egyik nap megkérdezte a mamát, nekik miért nincs tévéjük, mint a többieknek. Mert kell a pénz kenyérre, felelte az anyja. Mindig az a szar kenyér! – kiáltott fel akkor ő, most pedig alig bírja kivárni, hogy hazaérjen a mama a kenyérrel. Pedig korán reggel elment, hol lehet már?

Az asszony kora reggel ébredt. Gyerekei mellette szuszogtak az ágyban, kislánya háttal hozzábújva aludt, fia, a másik oldalán. Néhány percig gyönyörködött a kislány nyakszirtjének vonalában, elnézte a barna, göndör pihéket a tarkóján, azután halkan sóhajtott egyet, és kibújt a paplan alól. Fázott. Karjait összefonta sovány mellkasán, aztán a fürdőszoba irányába indult. Megengedte a vizet a kád felett, hogy megmosakodjon. A hideg víztől még jobban fázott, karja libabőrös lett, fogai hallhatóan összekoccantak. Akárcsak a kislánya, ő is összeszorította a száját, és némán tűrte a fájdalmat.
Melltartót, bugyit vett fel, azután bosszúsan rángatta le magáról mindkettőt, végül mégis felhúzta a bugyit. A blúz fölé vastag, rövid dzseki, a miniszoknya alá szűk cicanadrág került. A tükörből egy sápadt, riadt nő nézett vissza rá. Retiküljéből fekete szemceruzát vett elő, és erőteljes, vastag vonásokkal körberajzolta vele a szemét.
Megcsókolta a gyerekeket, a fiú felébredt.
– Mindjárt jövök szívem, – mondta neki, – csak hozok kenyeret a boltból.
Ahogy elért az utca végére, villamosra szállt. Nem volt bérlete, így szokta, mindig bliccel. Ha jön az ellenőr, hát jön, volt már nagyobb tragédia is az életében.
A végállomáson szállt le, messze elgyalogolt a lakott területektől, és a többi lánytól. Megszólták, nem szerették, hogy ide jár, tehetnek ők is egy szívességet. Stricije sincs. Ha egyszer bajba kerül, majd megoldja valahogy. Eddig még nem került bajba.
Fázott. Fel alá járkált türelmetlenségében az út mentén, mint mikor a buszt várja az ember. Végre megállt egy autó. Fiatal férfi ült benne, szimpatikus arcú.
– Mennyibe kerülsz? – kérdezte.
Elmondta az árakat. Igen, a kocsiban. Nem, nem megy motelbe. Legközelebb, talán, most nem.

– Jön a mama! – kiáltott fel a fiú, aki még mindig az ablak előtt állt és kirohant az előszobába az anyja elé. – Mit hoztál? – kapta ki a kezéből a szatyrot, úgy, hogy majdnem fellökte.
Az asszony kiejtette kezéből a holmit, tett néhány lépést és fáradtan rogyott le a rozoga székre.
A fiú nézte, nem értette. Nem volt nehéz a szatyor – gondolta. Kenyér volt benne, csoki, és három narancs.