Azt hiszem hiányzik valami létemből,
Bár ezt pótolni tudom az emlékekből,
De az eredmény nem ugyanaz lett mégsem,
Miért nem vagy velem, oh, drága életem?
Az emlékeimben zavartalanul élsz,
Mégis azt szeretem, amikor hozzámérsz,
Amikor szorosan magamhoz ölellek,
Olyankor a percek is vidáman telnek.
Feltudok idézni minden pillanatot
Ami kettőnknek eddig is megadatott,
De sajnos mostanság már más idők járnak,
Pedig a kalandok csakis miránk várnak.
Elvagyunk választva időben és térben,
Könyöröghetnék is, lehetnék én térden,
Nélküled akkor is oly magányos vagyok;
Szivemnek tüzei pedig még jó nagyok!
Eszembe jut, vajon éppen merre lehetsz,
Egy-egy pillanatban éppen miket tehetsz?
Az is érdekelne, éppen mi van rajtad,
Vagy hogy összefogtad gyönyörüszép hajad?
Mosolyogsz-e éppen, netán szomorú vagy?
Sok a kérdés bennem, mi nyugodni nem hagy.
Bár emlékeimben rengeteg még a kép,
Hogy újra lássalak, az lenne tényleg szép!
Ha becsukom szemem, akkor máris látom
Azt a gyönyörü lányt ,akire úgy vágyom.
Olyan jó lenne már végre viszontlátni,
Csillogó szemeid újra megcsodálni,
Minden pillanatot veled kiélvezni,
Csókjaidnak izét a számba érezni.
Hiszen ekkor érne a magányom véget,
S újra ölelnélek, szerelmemet, téged!