Töröm napjaim, perceit
rőzsékbe szedem,
és a hajnaltól hajnalig
ívelő napsugár után
magam ugrom,
hogy szálljak, mint egy nyílvessző,
lendületem elszáradt, törött
ívpálya-darabjaival hullok le egyetemben,
csak ide a földre,
nem mélyebb; mint egy beszakadt
mennyezet, porzik a látomás,
utána strandgatyában állok
megint a startkövön
alattam tört rőzsedarabok, az ugrásból visszamaradt
koromnyomatok, szénszemcsék,
szívem szikráival tartom őket folyton
kis melengető lángolásban
a robaj elől,
a nyersanyag vad,
kiszáradt faként hasogatott,
tört idő, az erőfeszítés
pogány zuzmója, az akarat szene,
de a mag, a parázs őserő, a szeretet,
szent és sérthetetlen.