Az igazságos és bölcs király

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy király, aki messze földön híres volt igazságosságáról és bölcsességéről. Nem történhetett az ő birodalmában semmi igazságtalanság, a jó mindig elnyerte méltó jutalmát, a rossz pedig méltó büntetését.
Élt a király udvarában két árva cselédlány. Az egyik szorgos volt, amennyi munkát csak rábíztak, azt mind elvégezte becsülettel. A másik azonban ugyancsak szeretett lustálkodni, s csak akkor dolgozott, ha tudta, hogy a körmére néznek. Mégis mindkettő fizetsége ugyanannyi rézpénz volt. Fel is tűnt ez a király egyik inasának, s nyomban elhatározta, hogy szóvá teszti a dolgot a királynál.
Így hát mikor déltájt felszolgálta a király ebédjét, így szólt hozzá:
– Uram, királyom, bocsánat a szóért, de lelkem nem nyugodhatik, hogy felséged figyelmét elkerüli, milyen igazságtalanul fizetik meg a szolgálókat. Van itt egy szorgos cselédlány, dolgozik napestig becsülettel, s ugyanannyi rézpénz a fizetsége, mint a másiknak, aki csak a napot lopja.
– Jól van – szólt a király mosolyogva. -, küldd hát elém őket, hadd győződjem meg magam, igazat beszélsz-e!
Rögvest hívatták is a két szolgálólányt. A király így szólt hozzájuk:
– Azért hívattalak benneteket, mert egy kérésem van hozzátok: most érik a szamóca szerte az erdőn: menjetek, s míg beesteledik szedjetek nekem két kosárra valót!
Az inas mindjárt hozott a kamrából két kosarat, s a leányoknak adta, akik nyomban elindultak az erdőbe. Már jól bent jártak, mikor megpillantották az első kis szamócatövet, rajta pár pirosló szemmel, ezt követte a második, a harmadik; de mind oly messze, egyre messzebb, hogy fognak teleszedni két ilyen nagy kosarat! Még alig találtak pár apró szemet, mikor a lusta leány lehuppant egy fa tövébe a puha mohára, s így szólt:
– Én elfáradtam, itt maradok. Megelégeltem ezt az értelmetlen járkálást, ha majd kezd sötétedni, visszamegyek a palotába.
Tudta ugyanis, hogy a szorgos leány úgyis elvégzi helyette a munkát. Az pedig – mit tehetett egyebet, ő a társának nem parancsolhatott – fogta a két kosarat és továbbment. Egyre lankadt a lába, fájt a dereka, de hiába igyekezett, nem lett tele a két kosár. Fáradtan indult vissza, s útközben találkozott társával, aki még mindig ott ült a fa tövében.
Mikor a lusta leány megpillantotta őt, felpattant, s belenézett a kosarakba. Látta, hogy egyik sincs teljesen tele, s először megijedt, de azután megvonta a vállát:
„Hiszen mind leszedte, amit talált. Ketten se szedhettünk volna többet.” – gondolta.
Mikor visszaértek a palotába, mindjárt a király elé vezették őket. A király rájuk mosolygott, és így szólt:
– Ti nem tudjátok, de én most elmondom: egyikőtöket lustasággal vádoltak. Hát én most utánatok mentem, s kilestelek benneteket. Láttam, milyen szorgalommal dolgoztatok.
Bezzeg hogy megijedt a lusta leány, majd kiejtette a kosarat a kezéből! A király azonban így folytatta:
– Érdemeiteknek megfelelően foglak megjutalmazni titeket: teljesítem mindegyikőtök egy-egy kívánságát.
Fellélegzett erre a rest cselédlány nyomban, s kicsit mosolygott is magában, hogy hazugságon kapta a királyt. Gondolkodott erősen, mit is kívánjon, azután így szólt:
– Uram, királyom, kérem hát szépen, építessen nekem egy palotát, csodaszépet, gyönyörűen berendezve, sok-sok szolgálóval, annak a zöldellő hegynek a tetején, ami ott áll a falu szélén!
– Jól van leányom – mosolygott a király. -, meglesz hamar.
Azután a másikhoz fordult:
– Hát te mit kívánsz tőlem?
A szorgos leány is gondolkodott erősen, azután így szólt:
– Uram, királyom, a falu szélén lakik egy szegény házaspár, öt gyermekkel. A középső most igen beteg, tán meg is hal. Küldje el hozzá kérem szépen felségedet, a híres orvosát, gyógyítassa meg a szegény ártatlant!
– Jól van ez is, leányom. – felelte a király. – Megy is mindjárt híres orvosom, s készít gyógyszert a kis betegnek.
Telt, múlt az idő, s a lusta leány hamarosan beköltözhetett fényes palotájába: kristály volt annak fala, s a bútorok is mind csupa arany, ezüst, bársony.
Meggyógyult a szegény házaspár kicsi gyermeke is az orvos gondos kezétől, s hamarosan vidáman játszhatott testvéreivel kis házuk udvarában.
A lusta leány először örült a káprázatos pompának, de aztán hamar ráunt, s bosszúsan gondolt arra, miért is nem kért a királytól még egy láda aranyat is: akkor gyönyörű ruhákat varrathatna magának, s minden az övé lehetne, amit csak akar.
Bizony hálás volt a szegény házaspár a szorgos cselédlánynak, de még milyen hálás! Mikor megtudták, hogy jótevőjük árva, mindjárt hívták, lakjék náluk. A leány nagyon megörült, s attól kezdve ott élt a faluszéli kis házban: a házaspár úgy szerette őt, mint tulajdon édes lányukat, s a gyerekek is, mint saját édes testvérüket.
Eltelt egy esztendő, s a király ismét magához hívatta a két cselédlányt. Így szólt hozzájuk:
– Azért hívattalak benneteket, mert megint érik az édes szamóca, oly igen szeretem, hiszen tudjátok: míg beesteledik, szedjetek nekem két kosárra valót.
Újra elindult hát a két leány a két kosárral, hanem a lusta szolgáló megint csak leült félúton egy fa tövébe. A másik pedig szedte szorgalmasan a szamócát: tudta, örül majd a finom gyümölcsnek a jószívű király. Hogy-hogy nem, most mintha kicsit többet is sikerült volna szednie, mint egy esztendeje. Megint csak együtt ment vissza a két leány a palotába, s mindjárt a király elébe járultak. A király rájuk mosolygott, és így szólt:
– Megint utánatok mentem, s kilestelek benneteket. Láttam, milyen szorgalommal dolgoztatok. Érdemeiteknek megfelelően foglak megjutalmazni titeket: ismét csak teljesítem mindegyikőtök egy-egy kívánságát.
– Adjon nekem felséged, kérem szépen, egy nagy láda aranyat, abból urasan élhetek életem végéig. – szólt a lusta cselédlány.
– Jól van, leányom. – mosolygott a király. – Meglesz hamar.
Azután a másik leányhoz fordult:
– Hát te mit kívánsz tőlem?
– Uram, királyom, az eső elmosta a gabonaföldeket. A falu népe éhezik. Felségednek van búzája bőven: kérem szépen, adjon a falu népének, hadd őröljön újra a malom, s kerüljön kenyér minden asztalra.
– Jól van, leányom. – mosolygott a király. – Mindjárt ki is nyittatom a csűröm kapuit: vigyen a búzából mindenki kedvére.
Telt, múlt az idő, s lusta leány hamarosan csodaszép ruhákban, felékszerezve vonulhatott pompás kertjében. Sok szép csecsebecséje volt.
A falu népe nem éhezett többé: újra őrölt a malom, s került kenyér minden asztalra.
A lusta leány először örült a sok szép ruhának és drágaságnak, amit vásárolt, de hamar ráunt arra is. Egyszer csak azon vette észre magát, hogy viszolyog a hideg kristályfalaktól, a kíméletlen csendtől, a halott szobáktól. Nem szívesen ül le a hideg tapintású aranyos és ezüstös székekre, s a nehéz bársony fojtja, ahogy ránéz. Néha arra gondolt, jobb volt szolgálónak lenni: ott élni a népes cselédszálláson, az egyszerű, kopott fabútorok közt az otthonos kis szobákban, s naphosszat azon gondolkodni, hogyan húzhatná ki magát a munka alól, s hogy tréfálhatná meg a szakácsnőket. Fázott. A pék kis üzletére gondolt, ahova friss kenyérért küldték minden reggel: ott mindig édes illatú meleg volt… De hamar elhessegette magától ezeket a gondolatokat:
„Ugyan!” – gondolta. – „Bolondság! Most mindenem megvan, hogy is kívánkozhatnék vissza!”
Bizony hálás volt a falu a szorgos cselédlánynak, de még milyen hálás! Nem győzte fogadni a leány a sok köszönetet: a falu szívébe fogadta, s annyi kedvességet és jóságot kapott, amennyit addig el sem tudott képzelni.
Eltelt egy esztendő, s a király újra magához hívatta a két cselédlányt. Ismét így szólt hozzájuk:
– Megint csak érik a szamóca. Kérlek, hozzatok nekem estére két kosárra valót.
Elindult a két lány, de bizony ismét csak a szorgos leány ment, hajladozott, míg a másik üldögélt a fa tövében. A szorgos leány szíve tele volt hálával: talán ezért sikerült most megint többet szednie, mint egy esztendeje. Újra együtt mentek a király színe elé.
A király rájuk mosolygott, és így szólt:
– Ismét csak utánatok mentem, s kilestelek benneteket. Láttam, milyen szorgalommal dolgoztatok. Érdemeiteknek megfelelően foglak megjutalmazni titeket: ismét teljesítem mindegyikőtök egy-egy kívánságát.
Még sohasem gondolkodtak ilyen erősen a leányok, hogy mit válaszoljanak. Bizony nem jutott eszükbe sokáig semmi. Azután mégis felderült a lusta leány arca:
– Rendeztessen nekem felséged, kérem szépen, egy fényes bált, hívassa meg rá az ország összes hercegét, grófját, de még a szomszédos országok nemesembereit is!
Titkon azt remélte, valamelyik majd megszereti, s feleségül veszi őt.
– Jól van leányom – mosolygott a király. –, meglesz hamar.
Azután a másik leányhoz fordult:
– Hát te mit kívánsz tőlem?
Gondolkodott a szorgos leány erősen, de bizony sokáig semmi sem jutott az eszébe: azután mégiscsak felragyogott a szeme:
– Jöjjön el felséged, szépen kérem, az esküvőmre, s örüljön együtt velünk!
Mert – hogy szómat össze ne keverjem – a szorgos cselédlány szerelméért bizony sok ifjú versengett a faluban, de még a szomszédos falvakban is. A leány végül egy derék szabólegényt választott, s már ki is tűzték az esküvő napját.
– Köszönöm, leányom – mosolygott a király. -, elmegyek szíves-örömest, hogyne mennék.
Hamarosan megtartatta a király a lusta szolgálónak a díszes bált, meghívatta rá az ország összes hercegét, grófját, de még a szomszédos országok nemesembereit is.
Hamarosan megtartották a szorgos leány esküvőjét: ott volt a falu apraja-nagyja, s persze a király is, ünnepelték szeretettel a boldog ifjú párt.
A lusta leány először örült a pompás bálnak, de hamar észrevette, hogy a hercegek, grófok s nemes emberek ügyet sem vetnek rá; csak néhány főúri hölgy pletykálkodik róla, s kuncognak a háta mögött.
A szorgos leány pedig boldogan élt férjével egy kis házban, s a falu népének sohasem lankadó szeretete vette őket körül.
Eltelt egy esztendő, s a király ismét magához hívatta a két cselédlányt. Megint csak ugyanazt kérte tőlük:
– Már piros a szamóca az erdőn. Szedjetek nekem estére két kosárra valót!
A két leány megint elindult az erdőbe, s a lusta ismét leült egy fa tövébe, hadd szedje meg mind a két kosarat a másik. Most a lustaság mellett irigység is volt benne:
„Ennek mindene megvan, hát dolgozzon csak helyettem is!” – gondolta. – „Ha már a király olyan ostoba! Azt hiszi, nem tudjuk, hogy sose jön utánunk! Még hogy igazságos és bölcs!”
A szorgos leány pedig oly nagyon igyekezett, hogy jó királyának minél több édes szamócája legyen, hogy most először sikerült teleszednie a két kosarat.
Mikor azután hazafelé indult, ismét találkozott a lusta leánnyal, aki felállt, hogy együtt mehessenek vissza a palotába. Ekkor azonban valami aranylót pillantottak meg az egyik termetes fa mellett az avarban. Azt hitték, valami különösen szép virág, s a lusta leány mindjárt oda is ment, hogy leszakítsa. Mikor azonban odaért, látta, hogy az nem virág, hanem egy szép kelme csücske, s a szép kelme nem más, mint egy szép palást, s a szép palástban ott áll előtte a király, aki a fa mögött rejtőzött.
A lusta leány megijedt, hogyne ijedt volna meg, hogy most ez egyszer leleplezték, s a szorgos leány sem tudott hova lenni a csodálkozástól.
A király rájuk mosolygott, és így szólt:
– Megint utánatok jöttem, s kilestelek benneteket. Láttam, milyen szorgalommal dolgoztatok. Érdemeiteknek megfelelően foglak megjutalmazni titeket: ismét teljesítem mindegyikőtök egy-egy kívánságát.