Ahogy kilépek a kapun, látom szemerkél az eső. Sebaj, a posta nincs messze, aztán majd útközben veszek valami harapnivalót, későig benn kell ma maradnom. Remélem nem lesz tömeg a postán, mindössze fél órám van. Sietek. Még jól is esik a szitáló eső, feltartom az arcom, élvezem, hogy hűsít. A postán alig vannak várakozók, milyen meglepő, így hát gyorsan végzek. Már kényelmesebben sétálok, egy gondot leráztam. Betérek egy pékségbe, két sajtos kiflit kérek. Még tíz percem van. Az utcán nagy a tömeg, főleg itt, ahol olyan keskeny a járda. Valamiért nem is halad a sor, zúgolódnak az emberek, lökdösődnek. Csak hangfoszlányok jutnak el a fülembe, valami részegről esik szó. Nem értem, nem is érdekel. Sodor a tömeg. Egyre nagyobb a zúgolódás. Most érek oda, ahonnan a forrás ered. Itt reked meg a tömeg, mert egy idős bácsi ül a járdán, mellette bot, meg valami motyó. Ahogy sodródom el előtte, akkor látom, hogy fél lába van. Az arcán tompa kín. Megviselt, fáradt lehet, vagy beteg. Tehát róla beszélnek. Nem, nem látszik részegnek. A tömeg már tovább sodor, de nem hagy nyugodni a lelkiismeret. Éhes! Igen, éhes lehet, ezt láttam meggyötört arcán. Sarkon fordulok. Úszok szemben az árral. Most már rám is dühösek az emberek, lökdösődnek, morgolódnak. Kihúzódok egészen a járdaszegélyre, s elszántan megyek szembe a tömeggel. Már itt kell lennie, gondolom, amikor egy rendőrön akad meg a tekintetem. Igen, jól gondolom, ott van a bácsinál. Mondja neki, hogy el kell innen mennie, nem tudnak az emberek közlekedni tőle a járdán. Igen persze, jut eszembe, a hajléktalanok meg a koldusok ki vannak tiltva a belvárosból. Rontják a városképet. Milyen könnyen meg lehet oldani a problémákat, mintha nem is emberekről lenne szó. Várok egy kicsit, hátha a rendőr mégiscsak elmegy. Mire végiggondolom, éppen indul, csak még visszaszól, hogy mire visszajön, ne találja itt!
Éppen ritkul az emberáradat, most könnyebben oda jutok a bácsihoz. Megkérdezem nem éhes-e?
Mintha nem értené amit mondok, kezemben zacskóban a két kövér kifli, arra siklik a tekintete, le sem bírja venni a szemét róla.
– Azt nekem adja? Elfogadom, ha nekem adja. – mondja szinte kiguvadt szemekkel, amit azóta sem tud levenni a kifliről. Szó nélkül nyújtom neki a zacskót. Elveszi, hálálkodik, majd azt mondja, hogy mindjárt visszajön a rendőr, el kell mennie innen, de már ereje sincs hozzá, olyan éhes.
– Egye csak meg nyugodtan. – mondom, közben szétnézek. – Nem látom a rendőrt a közelben.
Hozzálát, hálálkodik tovább, így én jó étvágyat kívánok neki és elköszönök.
Visszanézek. Ott a rendőr. Megállok. Mi lesz ebből? Csak hangfoszlányok jutnak el hozzám.
Látom a bácsi mond valamit, mutatja a kiflit. A rendőr bólogat, majd elindul. Követem a tekintetemmel egészen a sarokig. Ott eltűnik. Tehát elment, ne legyen a közelben, nehogy bajba kerüljön, hogy hagyta enni a bácsit… Az Isten áldja meg érte! Könnybe lábad a szemem, lám, a rendőrnek is van szíve…
Az órámra nézek. Az idő múlásáról teljesen megfeledkeztem. Futva teszem meg az utat az iskoláig. Az ég is egyre jobban hullatja könnyeit. Csaknem lekésem az órám.
24 hozzászólás
Kedves Ida!
Jó hogy ide tévedtem. Nagyon szépen megfogalmazva írtad meg a történetedet. Sokan valóban nem tartják már embernek sem a hajléktalanokat, pláne, ha még annyira elesettek is! S örömmel tölt el, ha ilyenkről lehet hallani, hogy valaki segít nekik, s odaadja a tízóriját, s ráadásul még a rendőr is megkönyörül rajta. Azt hiszem, Odaföntről a jó Isten is örömmel nézi a jótéteményt.
Szeretettel: Kata
Kedves Kata!
Köszönöm kedves soraid és értékelő véleményed.
Számomra megtiszteltetés.
Szeretettel
Ida
Kedves Ida!
Nagyon szomorú történet, mely méggis az emberségről szól. Még nem halt ki teljesen a szolidaritás a szerncsétlenek iránt.
Szeretettel: Eszti
Kedves Eszter!
A szomorú az, hogy egyre kevesebbet tehetünk, már csak azért is, mert egyre többeknek van szükségük a segítségünkre.
Köszönöm, hogy olvastál és értékelted írásomat.
Szeretettel
Ida
Nagyon szomorú életkép, sajnos mindennapjaink egyik jellemzője. Vannak, akiknek már esélyük sincs… a többségnek pedig nagyon kell vigyáznia, hogy lentebb ne csússzon. Jó hogy írál róla, kedves Ida, mindenképpen figyelemfelkeltő az írásod.
Szeretettel olvastalak!
pipacs 🙂
Köszönöm együttérzésed, kedves pipacs!
Szeretettel
Ida
Kedves Ida!
Szívbe markoló történet. Megkönnyeztem.
Örülök, hogy elolvashattam.
Szeretettel,
Eve
Kedves Eve!
Örülök, hogy elolvastad. Sajnos egyre több megkönnyezni való történet hever az utcán, és egyre tehetetlenebbek vagyunk.
Köszönöm, hogy itt jártál.
Szeretettel
Ida
Kedves Ida!
Szép írás a hajléktalan ellenes közterület-használati szabályokról.
Az új szabályozás az eleve kiszolgáltatott helyzetben lévő emberek számára a folyamatos jogi fenyegetettség légkörét teremti meg.
Ha a hajléktalan nem lehet a közterületen, de helyzetéből adódóan nem rendelkezik magánterülettel, akkor hová legyen?
Egy olyan kényszerhelyzetet kívánnak szankcionálni, amiből alternatíva híján nincsen kiút.
Régen a munkakerülés volt közveszélyes, most meg az utcán alvás közveszélyes, meg az, ha valaki kivesz valamit a kukából… Pénzbüntetés, börtönbe zárás jár érte.
A legkeservesebb helyzetben lévőkkel, akiknek nincsen lehetőségük az érdekeik érvényesítésre, mindig olyan jól el lehet bánni! Például most éppen a hajléktalanokkal.
Hát mit mondjak… már szégyelni kell, hogy ilyen országban élek.
Judit
Kedves Ida!
Éppen a hozzászólásomon gondolkodtam, amikor megjelent Judit véleménye. Valójában, kilencven százalékban azt írta le amit én is mondani akartam. Csak annyit tennék hozzá, hogy jó szemed van, ha meglátod ezeket a keserű dolgokat, és jó tollad van, mert úgy írod le, mintha én is ott siettem volna veled. Bárcsak ne ilyeneket kellene látnunk az utcán, még az sem baj, ha e miatt egy-egy jegyzettel kevesebb lenne.
Szeretettel:
Millali
Mindig megrendítő ilyen történetet olvasni. Magam is írtam már a témában.
Üdv.: Phoenix
Kedves Judit!
Tökéletesen igazad van… olykor megáll az ész! Sohasem fogom megérteni miért kell üldözni a szerencsétlen, kiszolgáltatott embereket. Nagyon, nagyon szomorú, kétségbeejtő!
Kösz, hogy itt is megtaláltál.
Ida
Kedves Millali!
Bizony jó lenne, ha nem kellene ilyesmiről írnunk, de sajnos egyre gyakrabban, s egyre több hasonló esettel futunk össze. Mélységesen elszomorít.
Köszönöm az olvasást és értékelést.
Szeretettel
Ida
Köszönöm az olvasást és az értékelést, kedves Phoenix. Megtisztelő számomra.
Üdvözlettel
Ida
Az írásodat olvasva, eszembe jut egy "élményem" le is írtam, és feltettem ide. Ha kedved, és időd lesz rá olvasd el. A Mutatvány címen találod meg nálam. Az alaphelyzet ugyanaz, más köntösben. Az írásod megható, emberséges, jó lenne ha így tudná kezelni a társadalom a kialakult helyzetet, és nem még egyet beléjük rúgni. Elég a nyomorból amúgy is, nekik.
Szeretettel:Marietta
Kedves Marietta!
Köszönöm az együttérzést, az értékelést.
Meg fogom keresni az írásod, kíváncsivá tettél.
Szeretettel
Ida
Szivszorongató, történet, kedves Ida! 🙂
Szeretettel olvastam emberi cselekedetedről, a mai szomorú világképben: Klára
Köszönöm szépen, hogy olvastad, kedves Klára.
Szeretettel
Ida
Kedves Ida!
Nagyon szép történetet meséltél el, én örülök neki, hogy azért ilyen is akad a mai világban!
Köszönet érte!
Minden jót: C.
Köszönöm szépen, hogy olvastad, kedves C.
Neked is szépeket!
Ida
Kedves Ida!
Bárcsak minden ember ilyen segítőkész lenne!
Erről a műről egy zeneszám jut eszembe, Pintér Bélától a Sohase nézd a bőre színét! Érdemes meghallgatni.
Üdv: Jolcsi
Köszönöm soraid, kedves Jolcsi.
A zeneszámot eddig nem ismertem, köszönöm, hogy meghallgathattam.
Üdv. Ida
Az igaz történetek sajnos gyakran megrázóak. Szinte látom a bácsit és a többi szereplőt a szemem előtt. Ha az olvasó így érez, akkor az író büszke lehet a művére. Az üzenete sem elhanyagolandó. Tanít és bírál. Talán jobbá teszi az olvasót, hiszen sose lehetünk elég jók. Csak sietünk, és elmegyünk mások mellett. Köszönet, hogy olvashattam.
Hajdu Mária
Én köszönöm, hogy olvastad és véleményezted.
Szeretettel!
Ida