Brendon mindig mellette volt, amikor szükség volt rá. A papírokat ő intézte. Mivel a házasságkötéskor Mendi megtartotta a vezetéknevét, így hát azt is megkérdezte, vajon Domi kinek a nevét kapja. Akkor Mendi elgondolkodott, lehet, hogy ez csapda volt, még a házasságkötés előtt, lehet, Brendon arra számított, Mendi is felveszi az ő nevét, ha Dominik az apa nevét kapja? Aztán gyorsan rávágta:
– Tudod mit, kérdezzük meg tőle!
Együtt mentek be aznap a kórházba, Mendi ragaszkodott hozzá, hogy Brendon is ott legyen, amikor felteszik Dominak a kérdést, melyik nevet választja, mi szeretne lenni: Kele Dominik, vagy Nátán Dominik?
– Kele, mint anya – vágta rá Dominik. Így hát eldőlt. Brendon nem tiltakozott, nem is szólt semmit, de jelen volt akkor is, amikor hazavitték a kórházból.
Dominik el volt ragadtatva a szobájától, soha nem volt még szobája, de hogy ennyire szép! Nem tudott betelni vele. Bejárta a házat, s mindenre rákérdezett.
– Ez is a miénk?… Ez is a miénk?… – boldog volt, hiszen neki nem volt soha semmije. Hát még, amikor kinyitotta a szekrénye ajtaját, s látta az új fehérneműt, pólókat, pulóvereket, nadrágokat, törölközőket… nem hitt a szemének, még a fülének se nagyon, hogy az minden az övé.
Mivel késő délután volt már, mire haza kecmeregtek, így Mendi megkérte Brendont, hogy maradjon a fiúval, amíg ő elkészíti a vacsorát, és vacsorázzanak együtt mindannyian. Így a két fiú játszott, amíg elkészült a vacsora.
Vacsora után Dominik fürödni ment. Mendi mindent megmutatott neki, mit hol talál, majd megkérdezte, boldogul-e egyedül.
– Mindig egyedül fürödtem, már egészen kicsi koromban is, amikor még tényleg nem is tudtam, hogyan kell. Most már boldogulok.
Brendon bekapcsolta a tévét, éppen a híradó ment. Mendi elmosogatott, azután ő is leült a tévé elé. Akkor futott lefelé a lépcsőn Dominik és odafészkelte magát kettejük közé a kanapéra, nem tudott betelni vele, hogy neki van otthona és vannak szülei.
Két hónap késéssel, Dominik iskolába indult.
– Ne félj anya, bepótolom, mindig jó tanuló voltam, pedig az volt az egyetlen örömöm. Most viszont, van anyukám, apukám, van otthonom, most boldog is vagyok… hamar bepótolom, ne aggódj.
Imádott otthon lenni. Szerette a kertet, szeretett a hintaágyon heverészni, szerette a szobáját, az egész házat. Nem is barátkozott senkivel, csak tanult. Most nem hiányoztak a barátok, örült annak, hogy vannak szülei, beérte velük.
Brendon gyakori vendég volt náluk. Jött sokszor Cézárral, olyankor elvitte a fiút a ligetbe, s labdáztak, futkostak együtt Cézárral. Ilyenkor mondogatta Brendon Mendinek, elleszünk, játszunk, te meg írj, hogy elkészülj időre.
Mendire rendkívül sok feladat hárult ezentúl, gondoskodnia kellett a fiáról. Szülői értekezletekre futkosott, a kórházba is igen gyakran kellett vissza vinnie felülvizsgálatra, időben kellett elkészülnie a reggelivel, ebéddel, vacsorával, ráadásul a tananyag bepótolásában is sokat kellett segédkeznie. Igaz abból Brendon is kivette a részét, ő vállalta a matematikát és a történelmet, Mendinek maradt a magyar nyelv és a természet-tudományok.
A fiú jól haladt. Szorgalmas volt, szófogadó és hálás mindenért. Mendi viszont jól haladt a könyvvel, olyannyira, hogy határidőre el is készült vele. Karácsony előtt már a kirakatok is tele voltak a könyvével.
Karácsony-estére is meghívták Brendont. Együtt ünnepeltek. Mendi ajándékozott egy példányt a könyvéből Brendonnak és Dominak is, és egy mobil telefont kapott még a fiú, Brendontól viszont laptopot. Határtalan volt a boldogsága.
A karácsonyfa lenn állt a nappaliban. Ott töltötték az egész estét. Jókedv és vidámság volt, játék és kacagás. Mind nagyon jól érezték magukat. Mendi észrevette, hogy Brendon egyre gyakrabban felejti rajta a szemét. Ez pedig csak úgy történhetett, hogy ő maga is viszonozta ezeket a pillantásokat. Az biztos, hogy ez az ünnep mindannyiuknak felejthetetlen maradt.
Elmúlt egy újabb fél év. A gyerek egészsége rendben volt, az iskolában év végére már kitűnő lett, szárnyalt, boldog volt. Mendi az újabb könyvét írta, újabb szerződést kötött a kiadó vele, mert a könyvei fogytak, mintha ingyen osztogatták volna. Mendit ostromolták a televíziók, riportra hívták, szerzői estekre volt hivatalos, alig győzte hárítani a meghívásokat. Nincs ideje ilyesmire, a családjával szeretne lenni. Érjék be azzal, hogy olvashatják a könyveit. Persze, a kiadó ennek nem örült, mert minél többet látják, hallják az emberek, annál jobban viszik a könyveit, s nekik a bevétel volt a fontos, de Mendi hajthatatlan maradt.
Új regényének a „Keresztutak” címet adta. Ebbe a könyvébe bele írta a maga keresztutait Ludviggal, Kelemennel, és természetesen Brendon sem maradhatott ki. Feldolgozta a találkozásokat, elválásokat, minden fájdalmát, keserűségét. Akkor már tudta, hogy soha többé nem látja Kelement, mert Kelemen nem volt, ő is Ludvig volt, tehát ami kettejük között történt, azt csak ő maga tudta.
Egy szép nyári délutánon, amikor megjelent Brendon Cézárral, Mendi kijelentette, hogy ő is velük tart. Ezentúl nem marad itthon írni, nem akar semmi jóból kimaradni.
Domi ujjongott, Brendon is, de ő csendben tette. Mendi látta, hogy mennyire vágyakozik utána a férfi, és azt is észrevette, hogy milyen jóképű, ami eddig valójában fel sem tűnt neki.
Előbb Brendont ismerte meg, valamivel később Ludvigot. Akkor azt hitte fivérek, olyan nagyon egyformák voltak. A magasságuk szinte milliméterre azonos volt, a testalkatuk is egyforma, csak éppen a hajszínük különbözött és természetesen a szemük színe. Brendon haja barna volt és a szeme színe is olyan meleg-barna, szemben Ludvig kék szemével és fekete hajával.
Kellemesen telt a délután, jól elfáradtak mindannyian, kivéve természetesen Cézárt. Az fáradhatatlan volt. Amikor haza indultak, elöl a fiú ment Cézárral, utánuk Mendi és Brendon. Ahogy sétáltak hazafelé a járdán, néha összeért a kezük, aztán egy ilyen alkalommal Brendon megfogta a kezét. Mendi rámosolygott, érezte, hogy milyen kellemes a férfi érintése, milyen jó, ha fogja a kezét. Aztán az jutott eszébe, hiszen eddig is fogta a kezét, mindig mellette volt, amikor szüksége volt rá, bajban és örömben, jóban és rosszban… hogy lehet az, hogy ezt eddig észre sem vette, fel sem tűnt neki, olyan természetes volt, hogy a segítségére van. Ha belegondol, ez a férfi mellette áll amióta Ludvig nincs… feláldozza minden szabadidejét, ó, nem csak a szabadidejét, hanem önmagát is. A gyerekkel úgy törődik, mintha a sajátja lenne, és őt is szereti, csak talán valami jelre vár, vagy viszonzásra. És most kézen fogva sétálnak hazafelé, s valami boldog bizsergés járja át minden porcikáját…
Gyors vacsorát készített, majd vacsora után Domi kérte Brendont, hogy játszanak egy sakkpartit. Brendon azonnal állt a rendelkezésére, felmentek Dominik szobájába, Mendi viszont gyorsan elmosogatott, majd utánuk ment, s szinte észrevétlen leült Domi ágyára és figyelte a fiúkat. Brendon türelmesen magyarázott, miért helyes, vagy helytelen az a lépés, amit a fiú lépni szeretett volna. Domi itta minden szavát úgy figyelt rá. Brendon példákon keresztül magyarázta el újra és újra türelmesen, míg végül felcsillant Domi szeme:
– Értem már, jaj de balek vagyok, így rögtön mattot kapok…
– Nem vagy balek, no, akkor kezdjük újra… – Brendon akkor vette észre Mendit.
– Csak egy parti és megyek haza – szólt oda sután Mendinek.
– Jól van. Utána fürdés, és bújj ágyba, Domi!
– Rendben, anya.
Mendi időközben kiosont a szobából, átment a hálószobába, és levette Ludvig arcképét a komódról. Nézte hosszan, majd suttogott neki: Mindent köszönök neked, Ludvig, azt is, hogy odaátról is utat mutatsz nekem, de te nem lehetsz már velem, ideje, hogy a magam kezébe vegyem a sorsom. Tovább kell lépnem. Ég veled, drágám! – mondta, majd megcsókolta a képet, és betette a fiókba.
Akkor figyelt fel az üdvrivalgásra, ami áthallatszott a szomszédos szobából. Domi megnyerte a partit, Brendon viszont, nem győzte dicsérni a fiú igyekezetét. Hallotta, amint elköszönnek egymástól, majd Domi a fürdőszobába ment.
Amint Brendon elhaladt az ajtó előtt, oda szólt neki: Jó éjt, Mendi – s futott le a lépcsőn.
Kicsit még hezitált, majd kilépett az ajtón s kihajolva a korláton utána szólt.
– Brendon! – már éppen a kilincset fogta, de erre megtorpant.
– Igen… – Mendi megindult a lépcsőn lefelé.
– Brendon, maradj… maradj itthon!
– Ezt komolyan mondod, Mendi?
– Igen, a legkomolyabban – mondta, s akkor már ott álltak egymással szemben.
– Tudod mióta várok erre a pillanatra?… – suttogta Brendon.
– Mióta?…
– Emlékszel arra a bálra az egyetemen, amikor bemutattak bennünket egymásnak? Azután felkértelek egy táncra. No, akkor szerettem beléd. Éppen tizenöt évvel ezelőtt.
– Nem mondod komolyan?… Te mutattál be aztán Ludvignak…
– Igen, és te Ludvigot választottad, én pedig azt akartam, hogy boldog légy…
– Mondd, Ludvig tudta?
– Igen, tudta…
– Különös, nekem sohasem tett említést róla…
– Én kértem meg rá, nehogy megzavarja a boldogságodat.
– Ó, Brendon, hogy lehettem ennyire vak, hogy nem vettem észre? – suttogta Mendi könnyes szemmel és maga is átölte a férfit.
– Boldog voltál, nem vak, s én annak is örültem. Mendi mondd, akarsz a feleségem lenni?
– Nem késtél el ezzel egy kicsit, drágám? Hiszen már az vagyok!
– Ó, igen, akkor holnaptól nevet változtatok, Kele leszek, mint a feleségem és a fiam. Kele Brendon! – Végre megcsókolhatta és magához ölelhette, tizenöt évi vágyakozás után, az asszonyt, akit szeretett.
A könnycseppek gyöngyszemként gurultak ki Mendi szeméből és hullottak Brendon vállára. Az jutott eszébe, hogy milyen rögös az út, és mennyit tévelyeg az ember, mire megtalálja az igaz boldogságot.
V é g e!
8 hozzászólás
Drága Ida!
Meghatódva olvastam a befejező részt. Örülök, hogy úgy alakult a vége, ahogyan elképzeltem, a névházasságból igazi házasság lett! Nagyon szép történetet alkottál, teli izgalommal. Az olvasó figyelmét mindvégig lekötötted. Olyan ez a novella, mondhatni kisregény, mint az élet. Meglepetésekkel teli, a tragédia, szeretet, gyerek utáni vágy, féltékenység, a baráti segítség, a lelki sokk utáni gyógyulás is megtalálható benne.
Gratulálok! Köszönöm, hogy olvashattam, és azt, hogy a vége jól alakult.
Sok szeretettel olvastalak: Matild
Drága Matild!
Én köszönöm, hogy olvastad és örülök annak, hogy életízűnek találtad. Valóban, sok minden történik egy emberrel élete folyamán, de olykor felgyorsulhatnak az események, főleg ha a lélek fáj, és mindennek csak a rossz oldalát látjuk.
Köszönöm a kitartásod, a mindig kedves, biztató hozzászólásaid sokat jelentenek nekem.
Sok szeretettel,
Ida
Drága Ida!
Remek és izgalmas volt a novellád. Lélektani ábrázolásod sokszor könnyet csalt a szemembe, de, ha a vége jó, minden rendben van:)))
Szeretettel gratulálok: Ica
Drága Ica!
Örülök, hogy izgalmasnak, jónak találtad a történetet. Ahhoz, hogy "jó" legyen a vége, sok mindenen kell a szereplőknek keresztül menniük, fájdalmon, keserűségen, csalódáson, bosszúságon… de hát ez az élet maga.
Köszönöm szépen, hogy végig követted ezt a történetet, időt áldoztál rá, és nagy köszönetem azokért a könnycseppekért is. Felér egy őszinte elismeréssel.
Ölellek szeretettel,
Ida
Kedves Ida!
Romantikus, szép befejezést írtál ehhez az izgalmas történethez. Kár, hogy vége.
Judit
Kedves Judit!
Köszönöm, hogy végig követted ez az (szavaiddal élve) izgalmas történetet. 🙂
Ha sajnálod, hogy vége, akkor bizonyára nem bántad meg, hogy elolvastad, ez viszont sokat jelent nekem. Köszönöm.
Ida
Drága Ida!
Nem is tudom, hogy nem vettem észre ennek a jó történetnek a végét, igaz, hogy elég
ritkán tudtam mostanában bejöni. Érdekes történetet nagyon szépen foglaltad össze.
Most kerestem, és megtaláltam a végét is. És az a mondás jó ide, hogy minden jó, ha
a vége jó. Itt pedig ez megtörtént.
Örömmel és szeretettel olvastam:
Kata
Drága Kata!
Látod, nem szökött el előled a vége sem, örülök, hogy rátaláltál.
Hálásan köszönöm kedves soraid.
Szeretettel,
Ida