A fekete öltönyös férfi (IV.rész)

Vidám madárfütty csalogatta vissza a valóság sziklaszilárd talajára. Bal oldalán feküdt. Résnyire kinyitotta a szemét. A szobát citromsárga napfény világította be. Nick próbált megmozdulni, de jobb lábába izzó görcs állt. Felszisszent. Lassan felült, az ágy hangosan reccsent egyet. És akkor vette őt észre.
Először csak képzetnek hitte. Egy álom maradványnak, ami az ébredés után is megmaradt. De nem. Ő valóságos volt. A férfi ott állt az ágy végében. És mosolygott, bár ebben nem volt teljesen biztos. Fekete öltönyt, nyakkendőt és hófehér inget viselt.
Nick öklével dörzsölte meg szemét. Abban reménykedett, (bár agya egy része már biztos volt abban, hogy a férfi valóban a szobában van) hogy csak képzelődik. Tévedett. A férfi mozdulatlanul állt és őt nézte.
Néhány másodpercig, de talán egy perc is volt, farkasszemet néztek egymással.
A férfiból áradó nyugodtság teljesen megdelejezte Nick-et. Az arc. Ez a ránctalan hibátlan arc. Mintha valahonnan ismerős lenne neki. Pedig tudta, hogy ez lehetetlen. A világ túl nagy ahhoz, hogy egészen véletlenül egy régi ismerőssel fusson össze. Pláne Nick Carter, akinek az élete unalmas és lehangoló volt. Nem voltak barátai, egy társaság, akikkel néha összeülhetett volna. Így, közeledve az ötvenhez, ez a helyzet kimondva, kimondatlanul is rossz volt.
A férfi az ágyához lépett és leült. Nick kérdően nézett rá. Feje már teljesen kitisztult így nem volt kérdés, hogy ez a kopasz, már-már félelmetes fickó itt van a motel szobájában.
– Ki a fene maga? – kérdezte rekedt, remegő hangon. A félelem jeges ujjai zongoráztak bordáin. – És mit akar?
– Helló Nick – mondta a férfi lágy, búgó, dallamos, bariton hangon. Egyenesen Nick szemébe nézett. – Jeremy vagyok.
A férfi elmosolyodott. Kivillantak apró, hófehér fogai. Nick agyán átfutott a kérdés, hogy egy ilyen idős embernek, hogyan lehetnek ilyen jól ápolt, egészséges, ragyogó fogai.
Két térdét felhúzta. A görcs már elillant, mint a reggeli kábultság.
– Mit akar? – kérdezte, szinte vakkantotta a férfi felé. – Hogyan jutott be a zárt ajtón?
– Nem ott jöttem –Jeremy nyugodt volt továbbra is. – De szerintem nem ezek a megfelelő kérdések, Nick Carter.
– Na, jól van barátom – mondta dühösen Nick – nem veszek semmit, nem lépek be semmilyen egyházba. És felszólítom a távozásra.
Jeremy előre dőlt és az ujjait kezdte nyomkodni. Első ránézésre lehetett vagy hatvanöt éves is, de ráncok nem szabdalták arcát. Szeme csak egy vágás volt, Nick nem látta a szemének színét. Erős, férfias vonásai voltak. Semmi borosta, sem az arcán, sem a feje tetején. Még szemöldöke sem volt.
– Hogyan telt az éjszakája, Nick? – kérdezte. Tekintetét ismét a kezeit a térde előtt összekulcsoló, nyakig betakarózott Carterre emelte. – Bár ez ostoba kérdés, a rémálmai miatt…
– Miről beszél, jó ember? – értetlenkedett Nick. Eszébe jutott az éjjeli erdős rémálma. Megborzongott. – Honnan tud a rémálmaimról?
Jeremy ezúttal szélesebben húzta el a száját. Elővillant mind a harminckét foga. Szeme még jobban összepréselődött.
– Onnan tudok róla – mondta mosolyogva – hogy azokat nekem köszönheti.
Nick eltátotta a száját. Egy holdkóros a szomszéd szobából. Gondolta magában. De a tanácstalanság kiült az arcára. Mit tegyen most vele? Vagy ez a férfi mit fog vele tenni? – Nem az ajtón jöttem be, ahogy azt maga gondolja, hanem onnan.
Hüvelykujjával a semmibe bökött. Nick szemével követte a bökés irányát. Semmi. Nincs ott semmi, csak egy leharcolt szekrény, amit az elmúlt éjszaka jó állapotúnak titulált. Aztán eszébe jutott egy emlék a tegnap éjszakáról. Fura érzések. Mintha valaki figyelné őt. Minden mozdulatát, amióta csak belépett a városba. Majd az is eszébe jutott, hogy belenézett a szekrénybe is, mert azok az érzések a hotel szobába is követték. És ez a bútordarab, olyan baljósan állt ott a sötétben. Belenézett, de nem volt benne semmi. De legfőképpen senki.
– Nézze – mondta Nick bátortalanul. – Fogalmam sincs, hogy ki maga, de kérem, távozzon. Nincs nálam értékes dolog. Én csak egy könyvelő vagyok, aki útnak indult tegnap cél nélkül.
– Tudom ki maga – mondta Jeremy – nem kell bemutatkoznia. Már régóta figyelem magát. És csak beszélgetni szeretnék önnel. Van néhány dolog, amiről tudnia kell.
Nick félelme már a plafont verdeste. Legszívesebben felkelt volna az ágyból és sikoltva kirohan a hotelból, egyenesen a kocsijához és elhajt innen. Ez a pasas nem komplett és kitudja, mit tervez vele. Talán leüti, feldarabolja, mélyhűtőbe teszi, és ha olyan kedve támad, pörköltöt csinál belőle és egy könyv vagy filmnézés közben jót falatozik belőle. Hirtelen hiányozni kezdett az unalmas, könyvelő élete.

– Talán kezdjük az elején – mondta Jeremy és felállt az ágyról. Lassú, apró léptekkel járkálni kezdett a szobában. Nick a szemével követte a férfit. Meg, sem mert mozdulni. – Valamikor régen, bár számunkra az idő nem létezik, felfedeztünk egy ajtót. Vagy átjárót. Egy olyan helyre vezetett, amit az óta önök, emberek, Földnek neveznek.
Nick homlok ráncolva figyelte a férfit. Mi a fenét akar? Hogyan juthatna ki innen? Elég volt ebből a kiruccanásból. Az íróasztalát, a papírjait, a számokat és a tollait akarja.
– Csak egy kísérletnek indult ez az egész – folytatta Jeremy – ezért alkottuk meg magukat, embereket. Először csak néhányan voltak egy elzárt helyen, de végül egyre többen és többen lettek, mi pedig örültünk a teremtményeinknek. Különlegesnek tartottuk magukat.
– Nézze, jóember – szólt közbe Nick. Mutató ujját rászegezte Jeremyre. – Fogalmam sincs ki maga vagy, hogy mit akar ezzel a zagyva szöveggel, de az a sejtésem, hogy összekever valakivel. Én…
– Maga Nick Carter – szólt közbe a férfi. – Egy könyvelő, aki tegnap reggel egy hirtelen ötlettől vezérelve beült kocsijába és elindult. Minden terv és cél nélkül. Felhívta munkahelyét és beteget jelentett. Aztán itt kötött ki.
– Mi a fenét akar tőlem? – kérdezte Nick suttogva.
– Nick – nézett az öreg egyenesen a könyvelő szemébe. – Tudom, hogy hihetetlen, amit most fogok mondani, de hamarosan megbizonyosodhat mindenről. Tudom, hogy az ember csak a saját szemének hisz és csak akkor ért meg dolgokat, ha megfoghatja kezeivel. Nick, én nem erről a világról való vagyok.
Nick unott arccal nézett maga elé. Nem pislogott. Egyszerűen csak a szemei üvegesen bámultak ki üregükből.
– Mi teremtettük meg magukat – folytatta Jeremy. – Minden gondolat, minden tett tőlünk származik. Kezdetben irányítottuk magukat, de később, ahogy az emberek szokták mondani, a gyeplő kicsúszott a kezeink közül. Nem akartuk ennyire benépesíteni a helyet, de mégis így sikerült.
– Uram, kérem… – de Nick nem tudta befejezni mondatát.
– Nick, hallgasson meg. Mindenről hagytunk bizonyítékot. A történelmükbe van elrejtve. Talán túlságosan is mélyen. De egy napon megtudnak mindent. És akkor minden értelmet nyer.
– Miféle bizonyítékok? – kérdezte Nick. De ez a kérdés csak időhúzás volt, amíg nem talál ki valamit, hogy megszabadulhasson ettől a kopasz őrülttől. Az agyában a fogaskerekek mocorogni kezdtek. Egyelőre még semmi épkézláb ötlet.
– A barlangrajzok, a hieroglifák, a piramisok és a benne rejlő dolgok. Valamint a Biblia. Ott le van írva minden. A teremtésüktől kezdve minden. Még az is, hogy egy napon eljövünk önökért.
– És mi történik, ha eljönnek értünk? Honnan jönnek?
– Az égből. – válaszolt kurtán az öreg. – Mi ennek az apokalipszis nevet adtuk. És hamarosan bekövetkezik.
– Mikor? – kíváncsiskodott tovább Nick. Talán ha elterelem a figyelmét, leüthetem. De ehhez az kell, hogy elforduljon.
– Tudja, nálunk az idő nem létezik – mondta komoran Jeremy. – Ez az egyik dolog, amit az ember talált fel magának. És ez az oka annak, hogy hagytuk önöket szabadon élni. Figyeltük magukat, tanulmányoztuk magukat. Néha eljöttünk ide és itt éltünk egy darabig.
– És miért nem ismertük fel magukat?
– Isten a saját képére teremtette az embert. Mi vagyunk az isten. Mi teremtettük magukat a saját képünkre. Nincs különbség közöttünk külsőre. Belsőre kezdetben nagyon sok mindenben mások voltunk. Mi nem akartunk uralkodni egymáson. Nem akartuk uralni a világot és a világmindenséget, miközben leigázunk mindent, ami az utunkba kerül. Kezdetben önök sem voltak ilyenek. De mára ez megváltozott. A mi világunkban is kezdtek megváltozni a dolgok. És nem jó irányba. Egyre több lett a viszály, amit maguk okoztak. Mondhatni, a világunk két részre szakadt. Az egyik fél az emberek pusztulását akarta, a másik fél pedig védeni akarta magukat. Egyre jobban sodródtunk és még ma is sodródunk egy emberi találmány felé: a háborúhoz.

– Annyit még el kell mondanom magunkról, hogy mi még sosem harcoltunk. Nálunk a halál nem létezik. Nincs idő, nincs kor, nincs kórság. Ezeket a dolgokat az emberek számára találtuk ki.
– Miért? – kérdezte elhűlve Nick. Ez az ember nem komplett. Annyira beleéli magát a történetébe, mintha biztos lenne abban, hogy amit elmond, az igaz.
– A kísérletek miatt. – hangzott a válasz Jeremy szájából. – Megható volt azt látni, hogy olykor mennyire össze tudnak tartani. Én személy szerint ezért nem akarom elpusztítani magukat. Úgy gondolom, ha kiderül az igazság az emberiségről, akkor sok minden megváltozhat. Önök is másképpen fognak látni, érzékelni dolgokat.
Azonban túl sokan akarnak rosszat az embernek. Már az is felmerült néhányunkban, hogy mi lenne, ha az emberek a rabszolgáink lennének? Egyszóval, átvettük a maguk szokásait. Királyok emelkedtek ki közülünk, holott addig teljes egyetértésben, egyenlőségben éltünk. Uralkodni kezdtünk egymáson. Ideológiát kezdtünk gyártani. Pusztítani kezdtük egymást. Elkezdtük kihasználni a gyengéket, akik még hisznek a világunk régi rendjében.
Elmenekültünk régi lakhelyeinkről. Kénytelenek voltunk. Káosz uralkodik mindenhol. Ezért az a döntés született, hogy amíg nem késő, fényt derítünk a titkokra. És az emberekkel közösen véget vetünk ennek az egésznek.
Nick bambán meredt maga elé. Már nem volt kicsit sem álmos, de ásított egy nagyot. Állkapcsa hangosat reccsent. Jeremy értetlenül bámulta.
Komplett idióta. Gondolta magában Carter. Azt azonban még mindig nem tudta, hogy mit tegyen. Hogyan szabadulhatna meg ettől a félnótástól?
Azt azért el kell ismerni, hogy vannak érdekes gondolatai. Ha mondjuk, egy könyvben olvasná ezt a sztorit, akkor szórakoztatónak találná, és szinte falná a betűket. De ez nem könyv. Nem is egy film. Ez a valóság. Itt ül egy hotel szobában, valahol New York államban egy Aberfrost nevű városban, amiről ezelőtt nem is hallott. Igazság szerint az öreg kezdte Nicket megrémíteni, ahogy olyan nagy beleéléssel beszélt egy másik világról vagy dimenzióról. De a legrémisztőbb az volt, hogy a férfi, aki Jeremyként mutatkozott be, ismerte őt. A tegnap reggeli ébredés utáni eseményeket pontosan ábrázolta. Carter megborzongott. Ki ez a férfi?
– Tudom, hogy nem hisz nekem – szakította félbe Jeremy a könyvelő gondolatait. – De, mint mondtam van bizonyítékom mindenre.
– Akkor ne kíméljen – felelte Nick egy újabb ásítással kísérve. – Látni szeretném most.