Szomorú mese 4/4 – egy mosolyról

Aznap a szokottnál is hidegebb volt a hajnal. A király elcsoszogott a toronyszoba jókora kandallójáig, majd unottan beletúrt a hamuba a hideg piszkavassal. Nem tudott tüzet gyújtani. Nem volt már semmije amivel szikrát csiholhatna. Inkább magára vett egy vastag, penészszagú prémkabátot és felment a torony tetejére. Éppen elcsípte a napfelkeltét. Gyönyörű volt. Az első sugarak végigsimították a keleti lankákat, majd aranyszínű pengékként hasítottak a kissé távolabb terpeszkedő tölgyerdő fái közé. A falat azonban nem érték el. A király nem is bánta. Szerette a dolgokat innen a messzeségből, a biztonságból szemlélni. Igaz, néha, az ilyen szép reggeleken, kedvet érzett, hogy kisétáljon a fal előtti zöld mezőkre. De ez mindig csak egy pillanatig tartott. Felelőtlen dolog lett volna, nem méltó egy királyhoz. Meg aztán, kapu hiányában nem is igen tehette meg. Sokáig gyönyörködött a külvilágban, a mezők békéjében, a távoli hegyek méltóságában. Ilyenkor nehezére esett elhinni, hogy a falon túli világ kegyetlen és romlott. Pedig az volt. Tudta jól.
Már dél is elmúlt, amikor a közelgő eső elől visszahúzódott a torony biztonságába. A könyvtárszobába ment, ami egyébként éppen olyan hideg és szürke helyiség lett volna mint az összes többi. De itt voltak a könyvek. A bőrkötésű borítók melegséget árasztottak, a fekete tintával írt történetek pedig ezernyi színben pompáztak, ha olvasni kezdte őket. Ez volt minden ami a király vagyonából megmaradt. De ez volt minden ami igazán fontos volt. A lélek tisztasága és a tudásban rejlő erő volt a lapokba írva. Odakint rákezdett az eső, a király pedig addig olvasott míg el nem szenderedett.

Amikor felébredt már besötétedett. Vakon botorkált ki a folyosóra és a hálószobája felé vette az irányt. A résnyire nyitott ajtó előtt azonban megtorpant. Odabentről fény szűrődött ki. Rémület vett rajta erőt, valami azonban mégis hívogatta. Óvatosan, reszkető kézzel tárta ki az ajtót. Odabent kellemesen meleg volt. A kandallóban tűz égett, ami barátságos színeket festett a bútorokra. A tűzhely előtt, egy kopott medvebőrön, egy lány ült és olvasott. Amikor a király belépett, a lány megfordult és rámosolygott.
Ismerte őt.
A szavak csak nehezen jöttek a király nyelvére:
– De… de hogyan?
A lány némi kacérsággal a hangjában válaszolt:
– Nem tudtam lerombolni a falad, hát megkerültem. – nehéz, kopott könyvet nyújtott felé – Hoztam neked valamit. Tudom, hogy még nincs meg.
A király odalépett, elvette és alaposan szemügyre vette. Nem volt cím sem a borítón, sem a gerincen. Egy darabig tanácstalanul forgatta, de nem nyitotta ki.
– Miről szól? – kérdezte végül.
– A szerelemről.
A király ismét a könyvre tekintett, egy pillanatig elgondolkozott, majd a tűzbe vetette. A lángok lomhán kezdték el nyaldosni a száraz lapokat.
A lány rezzenéstelen arccal figyelte, majd nyugodt hangon megkérdezte:
– Ezt miért tetted?
– Nem kell elolvasnom. Már tudom mi van benne. Most már tudom. – azzal a lány mellé telepedett és hosszan, szavak nélkül nézték a tüzet.

Másnap kellemesen meleg volt a hajnal. A király elcsoszogott a toronyszoba jókora kandallójáig, majd szórakozottan beletúrt a parázsba a hideg piszkavassal.
– Hagyd csak. – szólt ki a lány álmos hangon az ágyból – Mindjárt felkel a nap.
És valóban. Az első sugarak aranyszínűre festették a szobát és lágyan simították végig a király arcát, aki – életében először – mosolygott.