Hegylánc

Hóvirágot fűztem fel madzagra, őrülten
csörgött, mint üveggyöngy fémdobozban.
csakhogy ezek nem üvegből vannak,
vadvirágok, elolvadnak folyton.
Az első jóképű széllel szöktek el,
itt hagytak, remegő kézzel kinyúltam
utánuk az ablakon, messze, a horizonton
cirógattam egy doromboló hegyláncot.
Ujjamat végighúzva csontos csigolyáin
kisimult ráncaiból az álmos dohogás.
Gerincén vigyázva vetettem hópaplanos
ágyat a virágfüzérnek, szeszélyes jószág
a sok csimpaszkodó jégvirág.
Tűrték egymást, bár a hegynek hideg volt,
s szúrós, végül megrázta magát, prüszkölt
s pattogott a jég, fröcskölt az ég felé.
Az ég is tűrte szilánkos szelídséggel,
bár felhorzsolt alkonyi sebét a hópengék
hasították, éppúgy hűtötték is, fagyosan.
Tűrte mindezt, s várta a párás, meleg éjt.
S az jött is, mint vándorló tevekaraván.
Forrón, s szomjasan lehelte be az eget,
s tenger lett a hóból, síró sár a hegyből,
az éj teveként dörzsölte szúrós fejét
az illatos földbe, s kortyolta a hólét.
Az tűrte, mert sajnálta a tevét.
Kételkedő tevefejjel, púpos vándor vagyok én is,
S nem tudom, délibáb- e, ha szomjam oltom,
nem tudom, jól lakik- e a várakozás idővel,
Színnel, hangos illatokkal, halk hangokkal…
Oázis a lelkem, futóhomokra tévedt,
Magával ránt az élet, de azért tűröm…
Azért jó puha a homok, szépek a kaktuszok…
De nagy melegből hamar vált a nappal
bosszús éjszakára, felbőszült zúzmara
megtorolni készül a tűzforró csókot…
Bár tűrte, olvadt hangtalan, most fáradt;
visszavágni készül, arcon csapni a meleget,
de ha hozzáér, elolvad úgyis;
A meleg felbőszül, de ráfagy a hidegre;
Így háborúznak egymással
Mint sivataggal a teve,
Mint hóvirág a széllel,
Hegy a jéggel,
nap a hóval,
alkony forró sebbel
éj az éggel
nappal az éjjel,
fény a sötéttel,
s mint én az élettel.
Tűrve tűröm…
Szeretem.