Settenkedve lépdel szürke cserepek szövevényén a szerelem. Ártatlan pillantásokat vet az érzéketlen tájra, s léptei lágyan verődnek vissza a házak tetejéről. Ruhája ezüstösen csillog a higanyos holdfényben, s torka alatt végigfutó szálak szorítják testéhez leplét. Mellére símuló gallérján arannyal hímzett rúnák világítanak, s cselszövő maszkja félholdat formál, mely alól arca halvány színe csak sejtelmesen dereng. Levegőért kapkodva rohan, s léptei után csak oldalára szegezett tőrének csilingelése száll.
Céljához közel apró léptekre váltja az eszetlen iramot, s egy kecses szaltóval tűnik el a ház tetejéről – leplét az ég felé emeli az ellenálló szellő. Ahogy talpa a földre puffan, csizmája alól az utca pora ködöt formál lábai előtt. Tőrét előhúzva egy kereső pillantást vet a fogadó felé, s léptei ismét szaporán követik egymást.
A fogadó díszes ajtaját egy tompa puffanással dönti be, s ahogy a lendület viszi tovább testét egy teljes fordulatot tesz meg. Már a fordulat felénél a sarokban ülő férfire szegezi tekintetét, s ahogy válla vonala egy vonalba esik az árnyba bújt alakkal, elengedi díszes tőrét, mely sikítva száguld a mogorva sarok felé.
A sötét ruhás férfi egy lassú mozdulattal húzza arrébb arcát, s a penge remegőn áll a falba koponyája mellett. Komolytalan tekintettel a pengére néz, majd gallérját igazgatva a vaskos faasztalra ugrik. Arca vonalai csak helyenként villannak meg sűrűn szőtt csukjája alatt, de még így is kivehető vágások borítják azt.
Habozás nélkül rohamra indul, s a szerelem esetlenül, testével védi a támadást. A jól célzott ütések olykor meglehetősen hatalmas erővel szakítják ki a szerelem lelkének darabjait, melyek kopácsolva gurulnak szét a csiszolatlan padlón. Az emberi népek szétszóródnak a fogadóban, s biztonságos helyek után lesnek.
Lágy puffanás hallatszik, majd a fehér ruhás térdre rogy. Az éjszaka színei ismét rohanni kezdik a védtelen érzelmet. A hold ezüstös fénye beragyog a szálkásra tört ajtó roncsai között, s gyenge erőre kapva a szerelem a gyávák eszközéhez nyúl. Torkának szinte hangtalan mormolása sikító érzelemként rohan végig az emberek arcán, s térdre rogyva mind, arcukról könny csorog – megállítva ezzel ellenfelét. Rúnái izzani kezdenek az összpontosuló fényben, s az éjruhás arcán a félelem hagy egyre mélyebb nyomot.
Egyszeriben a hold-maszk is izzani kezd, majd vakító fénnyel tölti meg a fogadó minden zugát. Mire a fény szétfoszlik a gyászos romok között, a szerelem ismét talpon áll. Szűnni nem akaró mormolása minden ember szívéből kiragad egy cseppett, s így teljes erővel készül fel a harcra. Hátáról kardját húzza elő, majd homlokához emeli a pengét, hogy tisztes párbajra hívja az éjt.
Egy kósza gondolat lengi be a teret köztük. Az éjruhás ujjaival kört rajzol két lába mellett, s ahogy rajzol, a levegőben a sötétség foltjai követik ujját. A két kör felkúszik karjain, vékony réteget képezve midenütt testén. Lehajtott fejjel ő is kardot ránt, s határozott mozdulattal tudatához közel emeli, jelezvén, készen áll a harcra.
A levegő szinte felforr a két idegen között. Az előző próbálkozás hevétől még apró porszemek szállnak, s csillogó fényük, mint ezer pillangó táncca tölti be a teret. A pillanat megállt. Az idő fogaskerekei – mintha beszorultak volna – csikorogva feszültek egymásnak. A fényesség indult meg elsőként, s kardját felülről sújtva lefelé a sötét alkarjával támasztotta meg a szerelem karját. Ajkaik közül egy-egy szusszanásnyi nyögés préselődött ki, s csontjaik szálainak repedése sistergett.
Az emberek arcán ismét félelem ült, s könnyeik a padlón futva erősítették a fényességet. Ellökve magától a gonoszt aprón hátrált egyet, majd lendületet nyerve teljes súlyából előre csapott. Karjait kitárva ugrott hátra a fekete ruhás. Érces csendülés riadt, majd leplének súlya a padlóra nehezült. Csak hajszálon függött a győzelem, s a szerelem arcán kaján mosoly ült meg. Ellenfele ekkor feltárta arcának teljes képét, s ahogy csuklyája hullani kezdett, a meglepettség cikázott az emberek között. A hűség arca tükröződött a sötét ruhásról, s a mindeddig gonosznak vélt jellem nemesen álta az újonnan rátört szerelem támadásait.
A holdfényes alak ekkor eldobta kardját, s tüzének erejét hívta, hogy legyen segítségére. Kézfejéből hatalmas lángok csaptak fel, egész a fogadó tetejéig, s mikor már elég hevesen perzseltek nyelvei beborította vele a hűség egész testét. A lángok mardosón fonták körbe a sötétség erejének bűvös páncélját, s helyenként felszakítva a védővarázst húsba markolón égették a testet.
A fájdalomtól földre rogyva a hűség a szerelmet kutatta. Elvétett pillantása sötét lángba borították a fogadó egyik sarkát. Fényesség közelgett szemei előtt, s tudta jól, ez már a vég. Kardjának nyelét markolta ujjaival, s utolsó pillanatában még egy támadást intézett. Elrugaszkodott a földről, s a pengét derekához támasztva teste nekifeszült a szerelem testének.
A két kardot a két szívből kicsorduló vér fonta egybe, s egymást a halálba taszítva zuhantak mindketten a földre. Fényesség és sötétség vibrált lelkeik foszlányán, s a két fél eggyé fonódva indult az örökkévalóság felé.
5 hozzászólás
Nagyon szépen írsz. Könnyen suhan az olvasó a sorokon. Gördülékeny, és igazán szép képekkel tudsz megjelentetni. Neked írnod kell!
Gratulálok, kedves László.
Szeretettel.
pipacs
„elengedi díszes tőrét, mely sikítva száguld a mogorva sarok felé. A sötét ruhás férfi egy lassú mozdulattal húzza arrébb arcát,” Mosolyogtató ellentmondás a lassú mozdulat diadala a száguldó tőr ellenében.
„hatalmas erővel szakítják ki a szerelem lelkének darabjait, melyek kopácsolva gurulnak szét a csiszolatlan padlón.” Vajon mit kopácsolnak azok a huncut lélek darabkák? A padlót, vagy egymást? S honnan vették az ominózus cselekvéshez szükséges sok kis kalapácsot?
„Az éjszaka színei ismét rohanni kezdik a védtelen érzelmet.” Értelmetlen. És sajnos a folytatás is az.
„Hátáról kardját húzza elő, majd homlokához emeli a pengét, hogy tisztes párbajra hívja az éjt.” Mifelénk jó esetben hátizsákot hordanak az emberek a hátukon, rossz esetben pedig púpot. Kardot, egyetlen szálat sem.
F: „A két kör felkúszik karjain, vékony réteget képezve midenütt testén.” Ki az, mi az a „midenütt”? Ha netán mindenütt akart lenni, akkor is hiányzik minimum egy névelő.
„Fényesség és sötétség vibrált lelkeik foszlányán,” Ha több léleknek csak egy foszlánya keletkezett, akkor hála a Jóistennek, annyira nem foszlott széjjel.
„ezer pillangó táncca”, „csukjája”, „cseppett”, „álta” kifejezéseid, valamint a sok vesszőhiányod és gyakori zavaros mondatszerkesztéseid nekem arról árulkodnak, hogy nem fektettél ebbe a munkába elég energiát.
Üdv. a
Azén őszinte véleményem az, hogy valahogy az egész írás egy agyondíszített karácsonyfához hasonlít. Túl felcicomáztad és kevés benne a természetes. Ezt mondom én, aki nem szereti a festett nőket és a fenyőben is inkább a hegygerincen gyönyörködik, de nem vagyok se kritikus se irodalmár, csak egyszerű olvasó. Ez csak egy felebaráti vélemény és tulajdonképpen elmondtam, mit szeretek én, mert tudod „ízlések és pofonok” Üdv. István
Köszönöm a hozzászólásokat és a hasznos kritikákat. Igen, tényleg vannak hibái a szövegnek és a helyesírásnak, bár ezeket inkább elgépelési hibáknak mondanám.
pirospipacs: köszönöm a kedves hozzászólásod és nagyon örülök, hogy tetszett a "mű".
antonius: köszönöm az őszinte kritikát, a helyesírási hibák legtöbbje elütés, a vesszőhibákat nem hárítom. A mosolyogtató ellentmondás csupán ellentét. Függ a reagáló személy képességeitől (lásd ha kiállnék egy profi boxolóval a leggyorsabb és legerősebb ütésem neki valószínűleg csak átlagos sebességű és erejű lenne). Persze tudom, hogy mindent meg lehet magyarázni, de én nem szeretnék magyarázkodni. A hibákat megpróbálom mielőbb javítani és köszönöm, hogy felhívtad rájuk a figyelmem.
Istefan: neked is köszönöm az őszinteséget és, hogy viszonozzam néhol én is erőltetettnek érzem a leírásokat, de az a kis hang azt mondta: "jó ez így". 🙂
Még egyszer köszönöm a kommenteket.
Üdv: L.