Kötés

– Halló, tessék?
– Elnézést, téves.
– Semmi probléma.
A kagyló kattant a helyén. Ahogy elindult, kicsit megrántotta a parányi terítőt, ami még a felesége kezében készült valamikor. Ezt nem vette észre. Néhány lépés után ismét csörgött a telefon. Visszalépett, ismét áthajolt a kopott, de amúgy egész szép barna szék felett. A párja már tavaly tél óta kinn volt a verandán. Füléhez emelte a hangoskodó "családtagot."
– Na heló, bocs, az előbb szar számot hívtam, valami buldog hangú vette fel. Egyből levágtam, hogy nem te vagy. Beszóltam neki, oszt letettem.
– Sajnálom, ez itt ismét a buldog. Megtudhatnám, kit keres? Nem harapok.
– Ba….
Most odaát kattant a telefon. Buldog úr lassan nyugalmi állapotba helyezte a készülékét, megigazította a terítőt, megköszörülte a torkát, és elgondolkodott, hogy be van-e rekedve…
– Nem. A fene a bolond.
Kissé jobb közérzete lett, hogy végre kitelefonálhatta magát. Amióta megvan ez a darab műanyag, úgy közlekedik a lakásban, hogy közben mindig a konyha felé hallgatózik. Attól tart, talán elmulaszt egy fontos hívást. Az a fontos hívás igazából soha nem fog megérkezni, és ezt buldog hangú, öreg barátunk is jól tudja, de azért engedjük meg vénsége napjaiban, legalább azt a kis reményt még ott bujkálni kása ízű konyhája mélyén. Tehát az idős úr egész jó kedvű lett. Ismét nem létező dolgára indult, közben elgondolkodott azon, hogy milyen érdekes jószág ez a telefonos világ. A lánya, meg az a fura fazon, akinek mostanában csapja a szelet rábeszélték, hogy havonta megvegye a kéznél levő unalmat.
– Legalább ananászt hozna! – Horkant fel, de csak azon a végtelen nyugodt hangon, amelyen világ életében idegeskedett. És az idegeskedés bármilyen szörnyű is volt, soha senki nem nézte többnek egyszerű szomorúságnál. Talán ezért nem vette komolyan a sors. Talán másért. – Ki eszi meg a percdíjat? – Visszacsosszant a telefonhoz.
– Veled meg mi legyen? Piros. „Buldog…” – Bólogatott és elmosolyodott. Aztán felvette a búgó kagylót, de letette, mert rájött, hogy a számokat a barna füzetébe írta fel a lánya. Úgy öregesen, kicsit reszketve, nyitotta ki. Lapozott.
– Halló! B… Bul…b… bén vagyok.
– Tényleg? Már vártam, hogy hívj.
– Valóban?
– Mhü! Sajnos én nem értek a telefonokhoz, kérlek, ne haragudj, hogy eddig hanyagoltalak. Sokat gondolok rád. Nehéz itt nekem.
– Én sem értek ehhez. – Mondta az öreg. – Nem is akarok. Ildi akarta, hogy vegyek, mert így majd mindig tud velem foglalkozni. Azóta se jött. Van neki most valami fickó. Alig beszél az is. Őhozzá való.
– Megint férjhez megy? Nem is tudtam!
– Én se. Most se tudom. Ki kellene menni a temetőbe. Nem birok egyedül..
Amikor ezt mondta, lassan leeresztette a telefont, ami halkan zúgott a konyha siralmas csöndjébe. Tárcsázásra várt.