Pogányként születtem
sűrű fellegekben,
parttalan parton vasmarokkal,
jámbor álmot osztó csillagokkal.
Menedékem volt a szobám
csillámot láttam ablakán.
Görcsbe rándul most kezem
a megunt barna kereveten.
A falról eltűnt már a kép
vele az elszánt büszkeség.
Az asztalok és a székek
távolodnak majd visszanéznek.
Cikázó fény lett a szőnyeg helyén
fakul a fal, már falfehér.
Árad körém az üresség hidegen
szobám már átlátszó s idegen.
Kincs már a szegénység s a békés akarat
mi melengette az elárvult falat.
Eladtunk mindent a veríték árát
bezárom a múltam az apámék házát.
5 hozzászólás
Szép a versed Ágnes, szép és szomorú. Sajnos én is ott tartok, hogy bezárhatom…
Szeretettel
Ida
Kedves Ida
Köszönöm, hogy olvastad a versem .
Ágnes
Kedves Ági!
A múltat mindig úgy zárd be, hogy a kulcsa nálad maradjon. Ki tudja, mikor van rá szükség, hogy kinyisd. A versedhez gratulálok.
Üdv,
A.
Kedves Andrea
Sajnos ehhez nincs kulcs.Sosem hittem, hogy ez ennyire fáj.
köszönöm, hogy olvastad.
Szeretettel. Ágnes
Kedves Ági!
Ahogy végigolvastam átéreztem a fájdalmat, amit éreztél. Egyszer, amikor a szülők itthagynak minket és megörököljük az őáltaluk meghagyottakat akkor érezhet így az ember. CSak nézi az ürességet, ahol a gyermekkorát töltötte, ahol boldog volt a testvéreivel, a szüleivel, és most semmi nincs, csak a puszta falak, régi emlékek és belül az üresség. Én ezt éreztem a vers olvasása után és közben. Gratulálok, megérintetted a szívem. Üdvözlettel: Szilvi