Pillanatra csuktam be szemem,
Itt állok a kopár semmin egyedül,
Kezemben tartom halott szívem,
Látványától lelkem megrendül.
Testemet tűző halál égeti,
Szüntelen pusztítja arcomat,
Keselyű kiégett szívem tépdesi,
Rég feladtam harcomat.
Múlt, jelen, jövő mi voltál,
Életen át tartó pillanat,
Múlt, jelen, jövő mi voltál,
Szépet nem hagytál, csak egy halottat
Hideg szél porral tölti számat,
Beszélni így gyorsan felejtek,
Járás is nehéz, hegy nyomja a hátam,
Többé talán nem tudom mondani:…
Nem tisztelve, megalázva, földön húzva
Becsületem korhadt szekerét,
Kezem kétségbeesetten a talajt túrja
Valaha megtalálja másik kerekét?
Múlt, jelen, jövő mi voltál,
Halottá vált lelkem kiszáradt,
Múlt, jelen, jövő mi voltál,
Szívem odaadva mindent, elfáradt.
Elhalt fák, bokrok, miket szemem lát,
Nincs itt élet, csak örök kín,
Mi marcangol engem, s a kár,
Mely ér, hirtelen halálba hív.
A fekete égre tekintek, reményt keresve,
Elhagyott zöld rügy töri meg a sötétet,
Ott él magányosan, elfeledve,
Ő nem adja fel, keresi az életet.
Múlt, jelen, jövő mi voltál,
Mikor falevélből az utolsó is lehullt,
Jelen, jövő már a másik utat járták,
S úgy lettél számomra elfeledett múlt.
1 hozzászólás
Kedves Patrik!
Versedet a véletlen vetette elém. Szépen verselsz, de láttam az Adatlapodon, hogy még kevés anyagot töltöttél fel. Pedig szépen verselsz, tettszett, ahogyan írsz. Viszont eléggé lehangoló a szövege, s én azt hittem, hogy egy koros (értem idős) ember alkotása, pedig mint olvastam, még nagyon is fiatal vagy. Persze, idősnek-fiatalnak is vannak olyan napjai, amikor valami árnyat vet az életére, s azt írja meg versében-prózájában.
Írjál több verset, tehetséged adva van hozzá, és olvassad másokét, akkor nem lesznek üresek ezek a helyek.