Láz

Köztudott rólam, hogy könnyen belázasodok. Egy-egy jól sikerült dühöngés után marék számra szedhetem a lázcsillapítót. Vizsgadrukkjaim mindig jó üzletet jelentettek a közeli gyógyszertárnak.
Kicsit furcsán nézett a gyógyszerész leányzó, amikor egy tucat dobozzal kértem kedvenc bogyóimból. Nem ismert, nem tudhatta, hogy számomra mit jelent az elkövetkező hónap. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem idegesít másodszülöttem azon ötlete, hogy Egyiptomban túrázna. Egyszer egy gyenge pillanatomban azt ígértem, hogy mindig, mindenben támogatni fogom. Ő megjegyezte ezt a mondatot, és ha csillapodna a lelkesedésem az ő támogatásában, – az orrom alá is dörgöli. Nem követelőzve, ő csak kedvesen, udvariasan figyelmeztet. Fogcsikorgatva tehát lenulláztam a számlámat, megvettem a repülőjegyet, valutát, mindent, amit kell.
Nem az üres számla idegesít, ez máskor is előfordult.
Az én drága magzatom lazasága zaklat fel.
Nincs úti terve. Minek? Kérdezi válaszként az érdeklődésemre. Ha érdekel egy hely, addig maradok, amíg tetszik, aztán továbbállok. Nem akarom lekötni magam. – mondja. A hol talállak meg kérdésre a válasz egy férfias ölelés, gyengéd puszi a homlokomra, és a „sok vagy mára anyám” megjegyzéssel kituszkol a szobájából. Aztán látva elkeseredett képemet, megígéri, hogy elviszi magával Adolfot, hogy legyen egy őrzője. Ettől sem nyugszom meg. Az elkövetkezendő hónapra csak az biztos, hogy – szó szerint – lázasan várom a kairói gép leszállását.