Bosszantó butaságok 2. Átirodalom

Egy könyvből két példány van egymás mellett a könyvespolcomon. Ugyanaz az író, ugyanaz a cím, és mégsem ugyanaz a könyv. Üssük fel egymás után őket, és kezdjük olvasni! Először a régebbi ütött, kopott vászonkötésű könyvet:

„A patakban két gyermek fürdött, egy fiú meg egy leány. Nem illik tán, hogy együtt fürödnek, de ők ezt nem tudják. A fiú hét esztendős; a leányka két évvel fiatalabb.
Az erdőben jártak, patakra találtak. A nap tüzesen sütött. A víz egy vápában szekérfordulatnyi tavacskává szélesült. Tetszett nekik.
Először csak a lábukat mártogatták bele, azután beleereszkedtek térdig. Gergelynek megvizesedett a gatyácskája, hát ledobta. Aztán az ingét is ledobta. Egyszer csak ott lubickolt meztelen mind a kettő.
Fürödhetnek, nem látja őket senki. A pécsi út odébb van, túl a fákon. Az erdőben nem jár senki. Ha valaki meglátná őket, lenne nemulass! Mert a fiúcska csak hagyján – az nem úrfi, de a leányka a tekintetes Cecey Péter úrnak a leánykája – kisasszony – és úgy illant el hazulról, hogy senki se látta.
Még így csupaszon is látszik rajta, hogy úri galambka: fehér, mint a tej. Ahogy ugrándozik a vízben két kis szöszke hajfonata röpköd a nyakán.”

Aztán az újabb papírkötésű könyvben is olvassuk el ugyanazt:

„A patakban két gyermek fürdik: egy fiú meg egy leány. Nem illik tán, hogy együtt fürödnek, de ők ezt nem tudják. A fiú alig hét esztendős; a leány két évvel fiatalabb.
Az erdőben jártak, patakra találtak. A nap tüzesen sütött. A víz tetszett nekik.
Először csak a lábukat mártogatták bele, azután beleereszkedtek térdig. Gergelynek megvizesedett a gatyácskája, hát ledobta. Aztán az ingét is ledobta. Egyszer csak ott lubickolt meztelen mind a kettő.
Fürödhetnek: nem látja őket senki. A pécsi út jó messze van oda, s az erdő végtelen. Ha valaki meglátná őket, lenne is nemulass! Mert a fiúcska csak hagyján – az nem úrfi; de a leányka az a tekintetes Cecey Péter úr leánykája – kisasszony – és úgy illant el hazulról, hogy senki se látta.
Még így csupaszon is látszik rajta, hogy úrileány: kövér, mint a galamb, és fehér, mint a tej. Ahogy ugrándozik a vízben két kis szöszke hajfonat ide-oda röppen a hátán.”

Mind a két könyv borítóján ugyanaz áll: „Gárdonyi Géza Egri Csillagok”. Mégsem egyformák, nem csak azért, mert az újabbat vettem, a régebbit meg csellel szereztem.
Az iskoláskori példányom valahová elkallódott az élet viharaiban. Valahol elhagyott engem: egy költözködésnél, vagy egy osztozkodásnál, vagy csak kölcsönadtam valakinek örökre. Nem is hiányzott sokáig, észre sem vettem, hogy eltűnt. Amikor a gyerekeim akkorák lettek, hogy már élvezték a regények olvasását, akkor kezdtem keresni. Vagy ötvenszer átvizsgáltam a tekintélyes számú könyvkészletet a polcokon, de nem találtam. Sajnáltam, mert olyan szép rajzok voltak benne, ahogyan ma már sajnos nem illusztrálják a regényeket. Némi búsongás, és sopánkodás után vettem belőle egy új példányt. Amikor elkezdtük olvasni a gyerekekkel, valami nagyon nem stimmelt ezzel a könyvvel. Valahogy olyan silány, vacak volt a szövege, az igeidők is elég furák voltak a szövegben, és maga a szöveg is… Forgattam, nézegettem a könyvet, beleolvastam itt is, ott is. Végül megvilágosodtam, hogy mi a bajom vele: Gárdonyi Géza szövegét valami ismeretlen bértollnok ÁTÍRTA! Nem csak annyit, amennyit itt idéztem belőle, hanem az egész regényt! Enyhén szólva toporzékoltam mérgemben, és válogatott szitkokkal illettem a könyvkiadót, a szerkesztőt, és az ismeretlenség homályába burkolózó bértollnokot.
Könyvesboltról-könyvesboltra járva megszállottan kerestem egy eredeti szövegű példányt, de mindenütt csak az író nevét megszégyenítő átiratot találtam. Próbálkoztam antikváriumokban is, de sajnos, éppen akkor nem találtam ott sem eredeti szövegűt belőle.
Végül egy könyvtárban sikerült fellelnem a Gárdonyi Géza által megírt eredetit. Nagy örömömre még a rajzos illusztrációk is benne voltak, amikre emlékeztem. A kölcsönzési idő lejárta után fájó szívvel vittem vissza a könyvtárba. Mit tagadjam, megkísértett a gondolat, hogy megtartom, és kifizetem a könyvtárnak az árát, de aztán arra gondoltam, hogy mások is kereshetik az eredeti szövegű példányt, és ha én ezt most ellopom, akkor ők már nem tudják elolvasni… Végül egy ismerősömnél rám mosolygott a szerencse. A vágyott példányt megláttam a nippjei mellett árválkodó néhány könyve között. Tudtam róla, hogy nem egy könyvbarát, így bevallom már azzal a szándékkal kértem kölcsön, hogy megtartom magamnak. Az újabb, átírt példányt vittem neki „vissza”, és kicsit szégyenkezve azt füllentettem, hogy elveszett a könyv, amit kölcsön kértem, de vettem neki egy új példányt belőle. Nem rázta meg a dolog, nem kérte az új példányt sem. „Csak a port fogja itt nekem! Akartam is már mondani, hogy nem kell visszahoznod. Vidd csak el a többi könyvet is, ha kell, csak a helyet foglalják!”
Így aztán most mind a kettő itt fekszik előttem, ezért tudtam pontosan idézni belőlük.
Össze lehet hasonlítani a két szöveget: hány helyen, és vajon miért is írta át az ismeretlen szöveggyilkos az eredetei alkotást? Tényleg annyira „nehéz” az eredeti szöveg, hogy egy mai diák nem tudja felfogni? Mi a nyavalyát nem tud felfogni benne? Azt, hogy szekér? Azt, hogy vápa?
Emlékszem az első elolvasott regényemre. Kilenc évesen kaptam meg karácsonyra Beecher Stowe „Tamás bátya kunyhója” című regényét. Addig még soha nem olvastam regényt. Hú, nagyon vastag volt! Előbb csak Würtz Ádám részletgazdag, csodás rajzait nézegettem benne. Az első rajzon egy mesésen megrakott asztal mellett két férfi ült, az egyik hadonászva magyarázott, a másik nevetve magasra tartotta a poharát. Egy másik rajzon, régies ruhába öltözött gyönyörű fiatal nő egy ajtónál, hallgatózott. A többi rajz is mind olyan érdekes volt számomra. Egy üres kiságy, egy kisfiú lovon egy szekér mellett, amin egy néger férfi ül, és a többi is mind, amik a történetet mesélték. Meg kellett tudnom, hogy miről mesélnek a rajzok! Belekezdtem a könyv olvasásába. Az első oldalaknál valószínűleg a kétségbeesésbe kergettem a nagymamámat, annyi mindent kellett megkérdeznem, mert kilenc évesen nem volt még elég szókincsem ahhoz, hogy megértsem az olvasottakat. Aztán valahogy „belejöttem” a szövegértésbe, amit az is segített, hogy az idegen szavak mellett egy kis csillag volt, s a lap alján pedig, ott volt, hogy mit jelent a csillaggal megjelölt szó. Egyre kevesebbszer mentem a nagymamámhoz kérdezősködni, és egyre jobban élveztem a történetet. Mire kiolvastam életem első regényét, örökös rabja lettem az irodalomnak, és valószínűleg a szókincsem, és a szövegértésem is sokat gyarapodott. Pedig a regényt a „fordítókirály” Réz Ádám nem a gyerekeknek fordította le.
Utána is megmaradt az a szokásom, hogy a regényekben a rajzokat néztem meg először, ezért emlékeztem annyira az Egri Csillagokban Benkő Sándor rajzaira is.
Nos, mára a regényekből nem csak a rajzok tűntek el, hanem a magyar irodalom kincseiből az eredeti szavak is. Pedig az irodalmi alkotás a szerzője által választott szavakból áll, azok összessége adja a mű varázsát. Nem csak az a lényeg, hogy mit mond el nekünk, hanem az is, hogy hogyan mondja el. Ha egy alkotást valamilyen homályos „érthetőségi” szempontból átír valaki, az már nem az az alkotás. Arra már szégyen ráírni, hogy Gárdonyi Géza írta! Azt kellene ráírni, hogy „Gipsz Jakab” átirata Gárdonyi Géza Egri Csillagok című művének. Aztán aki „Gipsz Jakabot” óhajt olvasni, nem Gárdonyit, az olvassa csak. Ez azonban, hogy a könyvön SEHOL nincs feltüntetve, ez nem az eredeti mű, ez számomra vérlázítóan bosszantó dolog. A magyar nyelvhez hozzátartoznak a régi korok kifejezései is, a szépséges ódon hangzású szavak. Amelyek megszűnt mesterségekről, a régi divatról, a régi életmódokról, nagyszüleink, dédszüleink gondolkodásáról, életéről mesélnek. Ezek „kigyomlálása” egy alkotásból olyan, mintha a műemlékeinket átalakítanánk panellakásokra, azért mert azokban sokkal több ember lakik manapság, mint a műemlékekben.
Szerintem a szépen illusztrált, lábjegyzetekkel ellátott regények jobban segítenének a diákoknak élvezni a magyar klasszikus irodalmat, mintha ismeretlen kezek a fenti módon lebutítva „gatyába rázzák” a kis értetleneknek. Nem baj, ha az olvasásuk erőfeszítést igényel a diákoktól. Nem lenne szabad ennyire kímélni őket a gondolkodástól. Így csak szellemileg igénytelen, értelmes beszédre, a dolgok lényegének a kihámozására, véleményalkotásra képtelen embereket nevelünk!
A nyelv elszürkülése, az általános műveltség visszafejlődése mellett, a klasszikusok rejtett átírásának kiadói gyakorlata azért szerzői jogi kérdéseket is felvet!