Keserű hétköznapok

Kibámulok az áttetsző, rácsos ablaküvegen,
s a ház kockaköves udvarára esik tekintetem.
Visszagondolok! Döbbenet…szerettem ezt a helyet.
De maradni – mások megmondták – nem lehet!

Álmomban egyszer-egyszer visszatérek ide,
ebbe a házba, szűk, kicsiny szobába, a régibe.
Nincs luxus, redőny, meleg, sötét, mégis szellős,
az ajtót behajtom, nem látszik, ha kedvem felhős.

Tegnap még nyolc órát időztem itt a hét öt napján,
ma egy rideg, könyörtelen versenyistálló vár.
Eltöprengek, hét év volt, szinte el sem hiszem, de
menni kell, dübörögnek e szavak, zakatol a szívem.

Nem lesz csendes magány, őszinte menedék,
nem lesz kilátás az utcafrontra, ilyet ne remélj!
Nem lesz otthonosság, helyette monoton hangzavar.
Béke? Vége! S e kiszolgáltatottság szörnyen felkavar!