A múlt követei

B. Molnár Annamária festőművésznek

Emlékképek, néma társaim,
követitek porlepte lábnyomom,
s mint csillag a sötét éjjelen,
őrzitek becses, boldog álmaim.
Álarcos világunkban, csendben,
szótlanul is beszélve, velem éltek.

Bíbor hajnal, mikor újra ébred,
fényével simítja rozsda marta,
hallgatag, öreg teáskanna oldalát,
mely rég elfeledte forró víz dalát,
de szívem mélyére ültetve még él,
ahogyan nagyanyó zengte nótáját.

Óh, ti folyton nyíló színes virágok!
Elhozzátok nap mint nap a Tavaszt,
s nyíltok, hiába kopogtat jégvirág
reggelente derengő ablakomon.
Mosolyt csaltok ajkam szegletébe,
sárgán viruló, derűs napraforgók.

Bár az idő bársonycipellőjében,
mint pillanat, oly gyorsan elhalad,
de a rög, a bús hantos anyaföld,
mindig örök marad, fedve álmokat,
s itt maradnak magányos, árva tárgyak
az utókornak, egy szép életregét szánva.