Néha úgy szeretném megsimogatni mind,
a Vizeserdőt, a sok gyöngyvirágot benne,
magamhoz ölelni, csendesen ringatni,
a virágzó akácot, olyan szép is lenne.
Néha úgy szeretném megsimogatni mind,
a rácos kezű, arcú öreg nénéket,
templomig vasárnap velük elsétálni,
hallgatni a régit, hallgatni a szépet…
Néha úgy szeretném megsimogatni mind,
ki ebben az országban még mindig remél,
állatot fialtat, s nem rest földet túrni,
mert az élni akarás soha nem henyél…
Néha úgy szeretném megsimogatni mind,
a sok nyugdíjast ki épített, s alkotott,
gyermeket nevelt, megtanított bízni,
hite, élete a család és haza volt.
Néha úgy szeretném még megsimogatni,
a régi házakat és várótermeket,
korok nyomát őrző útjait, várait
e hazának, a csendes embereket benne…
Néha megölelném az egész világot,
szépet és csúnyát, jót, rosszat ugyanúgy,
valahogy a minden ilyenkor határos
a lelkemmel, veled, velünk ugyanúgy…
4 hozzászólás
Kedves András!
Nemes gondolatok és érzések!
Az elismerés,a hála,a remény gondolatai!
Grat:sailor
Nemes és szép gondolatok! Tiszta lelkülettel bír!
szeretettel-panka
Szia!
Ismerős érzés. Olykor én is érzem ezt…
Grat. Gyömbér
Szia András!
Nemes gondolatok!Olyankor írtad amikor egy voltál a természettel és önmagaddal.
"Néha megölelném az egész világot,
szépet és csúnyát, jót, rosszat ugyanúgy,
valahogy a minden ilyenkor határos
a lelkemmel, veled, velünk ugyanúgy…"
Felemelő gondolatok!
Örülök hogy elolvastam!
Szeretettel:Erzsi