Keserű filter

Lassan készül a tea. Sok macerával.

Keresgéljük a hozzávalókat. Az összetétel egyszerű: cukor és citromlé, egy filter, na meg egy jó adag forróvíz mindezek összevegyítéséhez. Nem az első tea, volt már jó pár előtte. Epres, karamellás, kamillás, fahéjas. Mégis mindig új, mindig más az íz. Nagy bögrénket szép lassan teleengedjük forró vízzel. Én a tiéd. Te az enyém. Megtelnek. Átmelegszik faluk. Kezünket köré fonjuk, még ha néha meg is éget. Nem várunk. Csupa kapkodás. Jöhet a filter – mondod. Majd óvatosan kitépjük a papírból. Az illata orrunkba kúszik, szinte már előre érezzük az ízét. Mosolyt csal az arcunkra. Aztán csodáljuk, ahogy a filter szépen átázik, majd a víz alatt, eloszló, sötét füst módjára beszínezi a bögre vizet. Még forró. Még gőzöl. Elvagyunk ezzel az állapottal. Még jó úton járunk. Jöhet a jó nagy adag cukor. Most már nem csak illatos, de édes is. Teljesen édes. Talán túlságosan is. Az édes mindig megriaszt. Nem maradhat így. Hiába nem akarjuk, jönnie kell a citromlének. Csak egy pici kanálnyi. Bár én citromosan szeretem, most alkalmazkodom. Kevés citrom lesz. Gondolom én. Aztán huzavona, hogy jó, legyen citromos. De nem. Legyen édes. Csak úgy dobáljuk bele az elemeket felváltva. Majd egy óvatlan pillanatban a citromleves üveg megbillen, és már zúdul is a keserű lé a teába. Egy hosszú néma csend, majd pánik és hezitálás. Most ki kellene borítani? Kidobni az egészet? Nem, még nem. Inkább jöhet a javítás. Tegyünk bele még cukrot, az sose árthat. A víz egyre hűl, kevésbé olvad a cukor. De mi serényen pakoljuk tovább bele az édes kristályszemeket. Nincs több meleg víz, amit hozzáönthetünk. Beletörődöm. Csendesen kevergetjük a színes lét. Nézünk a bögrénkbe, nézünk egymásra. Aztán már nem teszünk semmit. Ülünk. A tea szép lassan végleg kihűl. Már nem melegíti kezünk. Meg kell inni, nincs más választás. Már nem látlak benne. Savanyú kortyok után keserű szájíz. Elfojtott mondatok. Utolsó kortyok, a bögre alján a fel nem olvadt cukor teszi őket túl édessé. Émelyítően édessé… Miután leküzdöttük, néma hallgatás. Nincs bűnös, hogy "te rontottad el!". Csak a filter papírját szorongatom összegyűrve markomban. Kisimítom lassan, milyen ízű is lehetett? Joghurtos-meggy. Döbbenettel nyugtázom. Figyelmetlen voltam. Nem vettem észre, hogy ez olyan tea amibe nem kell semmi, csak a filter. Beleteszed a vízbe és pár perc múlva iható is. Mi mégis toldoztuk-foldoztuk az ízét, hátha jobb lesz. Már a kezdetekkor elrontottuk. Tudod, ez ilyen modern tea. Egyszerű és nem kell hozzá semmi, hogy finom legyen. De te még a régit innád, az ezerszer elhasznált filterrel. Azt lehet ízesíteni kell, jól megcukrozni, hogy ne érezd a keserűt, vagy a többi ízt rajta. Szóval menj, kukázd ki. Hiszen te dobtad ki. Rajta. Indulás. Aztán kezdj vele valamit.

Azt hiszem maradok a "keserű mint az életem kávé"-nál és többé nem hívok teázni senkit!