Kilábalás. De hogyan?

Ezernyi kérdés és gondolat, úgy oszlik el a fejemben, mint a repedések a plafonon.
A hajam az ágyról lóg a padlóra. Kislány koromban szerettem volna bokáig érő hajat. Félútig megvolt, derékig ért. És most? Láss csodát, olyan hosszú, hogy ha lefekszem földig ér. Felemelem a lábaim. Mintha a plafonon járnék. Már csak lábnyomok kellenek. Lábnyomok a plafonon. Ez ma ilyen. Rugdosom magam előtt a napokat de nem igazán találom magam. Persze érzékelem a környezet hatásait, hogy már kevesebbet süt az az aranyló nap odafent, és mennyire értékelem, amikor mégis előbújik. Érzem az egyre csak hidegebb és hidegebb levegőt. Érzem a libabőrt amikor túl citromos a tea. A fanyar, kesernyés ízét a sörnek. A puha szőrős kis zoknim melegét, mikor megmelegíti a mama-lábam. Mind része az életemnek, az életünknek. Én is része akarok lenni valaminek, valakinek. Az nagyszerű érzés. De most olyan sehová sem tartozónak érzem magam. Kallódó alkatrész vagyok egy élet nevű gépezetben. A napok gördülnek, és folyik az általam úgy hiányolt mindennapi rutin. Örülök is neki, azt hiszem a semmittevés kicsinálna. Kedvem szerint lakkozom a körmöm, már unom a komor feketét. Talán a színek feldobnának. Majd lesz piros, vagy zöld vagy sárga.
Nem emlékszem arra a pillanatra mikor megtudtam, hogy nem létezik a télapó, és nem is a Jézuska hozza az ajándékokat. Sőt, a húsvéti nyúl sem tojik húsvéti tojást. Valahogy ezek a képek kiestek. Biztosan káoszt érezhettem, meg átverést. Becsapást. Mégsem emlékszem. Ma már nem a varázs szétoszlása az ami aggaszt, hanem a szavak ereje. "A szavaknak súlya van" – mondják, és igazuk van. Most, mikor hadilábon állok magammal. Mikor nem tudom mit akarok, vagy mit nem. Mit bírok és mit nem. Mikor nem tudom merre kellene mennem. A szavak azok amik sokat nyomnak a latba. Egy éve pakolom már a lerombolt váram falait. A romjaim között botorkálok. Rugdosom a törmeléket de nem tudom eltakarítani. Folyton újraterem a kosz, mocsok és szenny. Egyik helyzetből folyok irányíthatatlanul a másikba. Elvesztettem az irányítás. A kormányt nem én fogom. Ha jobbra indulok, valami ellök és a lábamnál fogva húz a másik irányba. Vagy egyszerűen falba ütközöm. Süket fülekre találok. Ott állok és kivesznek mindent belőlem. Kifosztanak. Kiüresedek, és továbbállnak. Hangom nem hallják, ordítani nem érdemes. Kezdődik a takarítás elölről. Belefáradtam. Van egy pont, amitől tovább nem bírja az ember. Ki akarok lábalni. Minden porcikám erre vágyik. Egy ágra, amiben megkapaszkodva kihúzhatom magam a mocsárból. De minden kopár és kihalt. Sehol egy ág…