Élt a folyóparton egy szent ember, szádhu. Semmije sem volt, csak egy nagy fagolyókból készített imafüzére, meg egy gyereke. De még ez a gyerek sem volt egészen az övé. Úgy mentette ki egy sötét éjszakán a folyó vizéből. El is nevezte Macshlinak, halacskának.
Sosem derült ki, hol volt ez a kisfiú annyira felesleges, hogy a vízbe dobják. Hindu ember nem tehet ilyet. Talán a csamárok, vagy a mindenféle erdei népek, akik jól megvannak egymás között, havonta egyszer megjelennek a piactéren, hogy a gyékényeiket és a fonott kosaraikat sóra és olajra cseréljék. Ennyi a kapcsolat a ghaszija férfiakkal. Az asszonyaikat sosem látni, ki sem bújnak az erdőből. Senki nem szereti a ghaszijákat, mert sötét a bőrük, nagy a kezük és a lábuk, egymás között a saját nyelvüket beszélik, nem művelik meg a földet, nem vállalnak semmilyen munkát – ami nem csoda, mert úgyis csak azt a feladatot bíznák rájuk, ami mocskos vagy megalázó. A ghaszijáktól minden kitelik; ha valaminek lába kél a faluban, biztos, hogy a ghasziják lopták el. Macshlinak azonban egészen világos a bőre, és finomak az arcvonásai. Macshli biztosan nem a dzsungelben született.
A szádhunak sok dolga volt, nem ért rá nyomozni a gyerek szülei után. Minden hajnalban egy fél órán át a folyóban állva imádkozott, és üdvözölte a fölkelő napot. Aztán 108,000-szer elmondta Rámacsandra szent nevét az imafüzéren. Ebben volt egy kis csalás, mert nem a Rámacsandra nevet mondogatta, hanem csak ennyit: Rám! Rám! Délben és alkonyatkor megint a folyóban állva imádkozott, és ilyenkor nagyon sok mantrát kellett ismételni. Mindig akadt látogatója, a faluból meg a környékről. Mindenki hozott egy kis tejet, túrót, vagy főtt ételt, édességet. És mindenkinek volt valami kérdése vagy kívánsága. Hol az egyik gyerek beteg, hol az árpa nem fejlődik. De ha a szádhu az áldását adja… És ő mindenkit megáldott. Néha az áldás ellenére is elapadt a tehén teje, vagy kitört a vihar, de ez nem ártott a szent ember hírnevének. Tudjuk, hogy erdő-mező tele van gonosz szellemekkel, és Visnu az ő végtelen jóságában nekik is megengedi, hogy a maguk módján próbáljanak boldogulni.
Egyszer egy bráhmana nagyon nagy kívánsággal fordult a szádhuhoz. Elmondta, hogy húsz éve vette el az első feleségét, és azóta sincs gyerekük. Aztán elvett egy másik lányt, fiatalt, olyan családból, ahol minden asszonynak ikrei születtek, de semmi, még egy lány se – igaz, hogy a lány születése nagy szégyen, de azt mondják, megnyitja a méhet a fiúk születése előtt. Szádhu, te vagy az utolsó reménységem, mondta ez a bráhmana. Ha nem adsz nekem egy fiút, a vízbe ölöm magam. – Honnan vegyek neked egy fiút? – kérdezte a szádhu. De aztán eszébe jutott Macshli: hat éves, egészséges kölyök. Vidd el magaddal Macshlit. Neked adom. Sok örömed lesz benne. – A bráhmana nem egészen így képzelte, de tetszett neki a gyerek. Végül is, miért ne? Manu törvényeiben az áll, hogy a fogadott fiú is ugyanolyan értékes, mint a házasságban fogant. – Eljössz velem? – Elmegyek, felelte Macshli gondolkodás nélkül. Egy kicsit sajnálta a szádhut, aki mindig nagyon jó volt hozzá, de szeretett volna többet látni a világból, mint ezt a folyópartot.
Macshlit elvitték egy szép házba, ahol mindenki csak őt kényeztette. Nemsokára született még két fiú, de Macshlit sem szerették kevésbé. Egész nap csak játszott, és vagy elmondta a mantráit, vagy nem, senki nem fogta szigorúan. Már tizenegy éves volt, amikor meglátogatta őt a szent ember, akit az apjának hitt. De vagy nagyon elkényeztették, vagy csak sötét volt már, Macshli nem ismerte fel a szádhut. Beszélgetni se volt kedve, sokkal fontosabb dolga volt annál: egy macskát kergetett a holdfényes kertben. A szent ember elnézően mosolygott, elfogadott egy kevés rizst a háziasszonyoktól, és eltávozott. – Korán jöttem, mondta magában, Macshli még nagyon éretlen, úgy viselkedik, mint egy buta gyerek.
Elhatározta, hogy majd később visszajön érte. De közben majdnem nagy baj történt: Macshli számára kiválasztották a menyasszonyt. Nagyban folytak az előkészületek, amikor a kislány váratlanul meghalt. Még csak beteg sem volt. Az egyik este lefeküdt, és reggel már nem kelt fel az ágyból. A bráhmana megrendült, a feleségei sírtak, a bébik nem különben; Macshli nem tett egyetlen megjegyzést sem. Mintha örült volna annak, hogy elmarad az esküvő. Egy idő múlva ajánlottak a családnak egy másik lányt. A lány szép volt és gazdag, a horoszkópja éppen megfelelő; de alig cserélték ki az első ajándékokat, meghalt ez a lány is, ugyanolyan hirtelen, mint az első.
Mindenki nagyon megijedt, és nem erőltették Macshli esküvőjét. Lehet, hogy az égi hatalmak másképpen rendelkeztek a sorsa felől. Macshli azt mondta, neki ez egyáltalán nem sürgős. Jól elvan így is. De nem volt jól; mindenki láthatta, hogy bánat emészti. Nem tudta senki, hogy mi lehet az, mert a gyerek mélyen hallgatott. Nem játszott többé, és a macskákat sem kergette föl a fára. Éjszakánként mindig ugyanazt a szörnyű álmot látta: egy nagy fekete ember bedobja őt a folyóba. A tüdeje megtelik vízzel, fuldoklik, és meghal. Ebben a pillanatban mindig felébredt, de ha elaludt, előlről kezdődött az álom. Miért van ez? – töprengett Macshli, aki nem tudta, hogy a vízből mentették ki, azt hitte, hogy a szent ember tényleg az apja. Az ijesztő álom mindig megismétlődött, és Macshli reszketett a félelemtől, amikor közeledett az alkony. Néha ébren is maga előtt látta a fekete embert, kivéve az arcát. Valahogy nem volt arca a látomásnak, csak két nagy lapátkeze, amelyekkel a feleslegesnek ítélt kölyköt belökte a vízbe.
Aztán egy éjszaka elmaradt a fekete ember. Macshli a szádhut látta: ott ült a folyóparton, mint azelőtt, és békésen mondogatta a mantráit. Nagy-nagy világosság volt körülötte. Aztán a fény Macshli felé közeledett, és magába ölelte őt is. Jó, hogy visszajöttél, mondta zengő hangon a szádhu. Itt van az igazi helyed. Híres aszkéta leszel, és nagyon sok csodát fogsz tenni. Le fogod írni a tanításaidat. – Nem tudok írni, felelte Macshli, sosem tanultam. – Majd megtanulod, nyugtatta meg a szent ember, de Visnu segítségével akkor is megírhatsz egy könyvet, ha egyetlen betűt sem ismersz. – Aztán nagyon zavaros lett az álom, Macshli úgy képzelte, hogy sűrű erdőben van, ahol idegen emberek ülnek a tűz körül, és azzal dicsekszenek, ki hány embert ölt meg. Megjelent egy Mátá, talpig aranysárga ruhában, és ezt mondta: Ne hallgass rájuk, ezek nem igazi emberek, csak bábuk. – Végül eljött Ganésa isten, igaz, nem a maga lábán, mintha begurították volna egy kerekes trónon. Meglóbálta a hatalmas elefántormányát, és megkérdezte: Mire vársz még, Macshli? Az árpa beérett, és az aratók készen állnak.
A különös álom egészen megzavarta Macshlit. De csak annyit mondott az új apjának, hogy szeretne ismét találkozni a szent emberrel, aki hat éves koráig nevelte. Menj csak, mondta a bráhmana.
Macshli örült, hogy nem tartóztatják. Letette az ékszereit, amelyekkel az új családja elhalmozta. Egy szál dhótiban ment vissza a folyópartra, ahol az élete első éveit töltötte.
Jó, hogy visszajöttél, mondta zengő hangon a szádhu. Itt van a te igazi helyed. Híres aszkéta leszel… – Nem akarok híres lenni, kiáltotta Macshli, nem akarok csodákat tenni, vagy könyvet írni. Visnut akarom szolgálni, Visnut meg téged. – Senki nem kerülheti el a sorsát, válaszolta a szádhu, gyere csak, ülj ide mellém, és most megtanítom neked a dévanágari betűket. Egy függőleges vonallal kezdjük, aztán egy félkör, egy csavarulat, és végül a sirarekhá, egyáltalán nem nehéz.
Macshli leült a homokba a szádhu mellé, és megadóan rajzolgatta a dévanágari betűket. Egyszer majd meg kell írnia a könyvet – ez a parancs.
1 hozzászólás
A történet tetszett, de nem hiszek a sors könyvében…nem hiszem hogy bárkinek meg lenne határozva a sorsa. Azt, hogy mi lehet belőle szerintem inkább a képességei határolják be…