Az egész világ

Az ügyelő hangja mindenhol jól hallható. Ez nagyon fontos, mert a kóbor teátristát utol kell érni, akkor is ha éppen kávét szürcsölget, dohányzik a bokrok tövében, vagy világmegváltó eszme futtatásait osztja a kollégáknak. Igen, a hangos hívás elengedhetetlen a próbák zökkenőmentes folytatásában. Csak nekem okoz problémát, amikor hosszú és szövevényes információ cserét folytatnék és a plafonból megszólal a hangszóróm:- Valaki hozzon már egy kávét a rendezőnek! -és amikor, komoly és fontos emberek találkozóját szervezem, akkor elhangzik a jelentőségteljes mondat – Zolit kérem lövéshez!- ilyenkor meg kell nyugtatni a telefon végén döbbenten hallgatót, hogy senkit sem fogunk megölni, itt ma nem lesz gyilkosság (legfeljebb holnap…)
Volt már példa arra is, hogy a váratlan, kissé heves és hangos hívás következményeként ijedtében valaki magára döntötte a capuccinóját.
Még lent, a színpad alatti folyósokon is hallható. Szeretek ott járni, érezni a színház szagát. A fenyő deszkáét, amiből bölcső lesz, vagy koporsó ha az kell. Mindig csendben megyek, észrevétlenül, mint egy árnyék. Nem zavarom a hazajárók lelkét. Ha néha megállok és lecsöndesítem szívem dobogását, akkor hallom, ahogyan nyikorognak lépteik, a sóhajtásaikat, érzem a hideg fuvallatot, amikor elsuhannak mellettem. Itt lakik minden, ami része az életnek. A szomorúság, a harag, a gyűlölet, az irigység és a szerelem… Itt élnek a fában, amiből, bútor lesz, a vasrúdban, amiből börtönrács, a krepp papírban, amiből hópehely. Titkokat őriznek az elhagyott, porosodó kellékek. Valaha csillogó kardok és koronák, a jelmeztárban sorakozó pompázatos ruhák. Mintha várnának valamire. Hogy újra kiléphessenek a színpad ragyogására. Ha jól odafigyelek, hallom, ahogyan történeteket mesélnek. Cselszövésről, önfeláldozásról, vágyakozásról. A világról. A részemmé váltak, vagy én lettem az övék? Már nem is tudom… Ha pedig felmegyek, át a nézőtéren, hatalmas tükrök merednek rám. Ha akarom, ha nem, szembe kell néznem önmagammal. Igyekszem kerülni ezt a találkozást… Sápadt, beesett arc, ha kimennék, a fényre lehet felszárítana a nap. Én is egy szellem lettem, ahogyan a kellékesek, a díszítők. Láthatatlanul járunk a színfalak mögött, senki sem tud rólunk, lehet nem is létezünk… Mind csak látszat, játék vagy maga az élet? Ez a színház, az egész világ…