A bajnok

Mostanában sokat tűnődök az írásról. Pontosabban azokról az emberekről, akik írással foglalkoznak. Az interneten bőven találkozni velük különböző irodalmi portálokon. Azt vettem észre, hogy az egyes oldalaknak megvan a saját mentalitása: van olyan hely, ahol szinte minden hibát aprólékosan kielemeznek, és van, ahol jóformán semmit sem vesznek észre. De minden oldalon előfordul az elfogultság valamilyen formája. Gyakoriak a kettős mércék.

Egyes helyeken láttam már harmatgyenge, unalmas műveket agyondicsérni, míg viszonylag tartalmas, jó sztorikat a sárba döngölni, mivel az illető nem volt tagja éppen az adott "kultúrsznob" törzsgárdának.

A kritika lehet rosszindulatú, és lehet segítő szándékú is, és olykor bizony nagyon nehéz eldönteni, melyikről van szó, főleg az írónak.
Tanulni viszont csak a hibákból lehet.

Ami engem illet, elég sok bántó és dicsérő megjegyzést kaptam már, és ki merem jelenteni, hogy a legnagyobb hasznát azoknak vettem, melyek tárgyilagosan leírták a hibáimat, míg a túldicsérő megjegyzések csak negatívan hatottak rám.

Olykor én is megpróbálkozom azzal, hogy felhívom a szerző figyelmét valamire, de azt vettem észre, hogy általában túlérzékenyen reagálnak, ha hibákat emlegetek.

Egyrészt nem hiszik el, hogy igazat állítok, (jó az úgy, ahogy van), másrészt meg az én k.. anyámat. Túlságosan együgyű vagyok ahhoz, hogy megértsem a művészlelkek érzékenységét, ezért nem is nagyon "okoskodok" inkább, pedig sokszor lehetne agyonmagasztalt fércmunkáknál.

Persze volt, hogy én is megsértődtem, teljesen feleslegesen, s ez jó okot adott arra, hogy elgondolkodjam azon, miért van ez a bizonyos túlérzékenység. A válasz borzasztóan egyszerű: az emberek azonosítják magukat a műveikkel. Pontosabban a szereppel: ők az ÍRÓK.

Ha pedig az alkotásukat kritizálom, akkor úgy érzik, hogy őket kritizálom. Így működik ez a pavlovi reflex. Nem egy bizonyos novelláról van szó tehát, annak is egy bizonyos részéről vagy jellegzetességéről, hanem például Gipsz Jakabról, az ÍRÓRÓL, aki sértve érzi magát.

Hisz mindenki hiheti magát ÍRÓNAK, aki csak akarja, még én is. Ehhez nem kell képzettség vagy tehetség. Az igazi ÍRÓ viszont ott kezdődik, hogy az illető nem sértődik vérig mindenen, hanem kijavítja a hibáit, ha kell, akár tízszer is!

Ha pedig képes arra, hogy kritikusan szemlélje a saját munkáját, akkor egyszer csak látni kezdi azt, ami nem jó. Ha túldicsérik, nem "száll el", ha pedig felhívják valamire a figyelmét, akkor próbálja abból a szemszögből is megvizsgálni azt, amit leírt, és csak utána dönt, hogy mit fogad meg és mit nem.

Talán annak a "bunkónak" mégis igaza lehet valamiben. A hiszti és a vádaskodás a legtöbbször azt az embert tűnteti fel rossz színben, aki műveli.

Persze ezeket a dolgokat hiába mondom el, mert nem sokat számít, de mégis jó lenne, ha nem kellene megmagyarázni valakinek, (mégpedig eredménytelenül), hogy a falevél az nem piros, hanem zöld.

Ezért megfogadtam, hogy én már nem szólok senkinek semmiért. Hisz kinek fontos a nyelv és a fogalmazás? Ha valaki azt mondja, neki számít, de ugyanakkor visszautasítja a saját hibáit, akkor nincs kivel vitatkozni.

De mi történne akkor, ha nem csupán az írók lennének ilyen óvodás szinten, hanem például a sebészek is? Vagy egy veszélyes foglalkozás űzői?

A következő novellám erről szól. Remélem, senki sem veszi személyesre… vagyis attól tartok, arra fogják venni néhányan, hiszen ők az ÍRÓK.

Ez után a hosszadalmas bevezető után elképzeltem egy művészlelkű ökölvívót:

A bajnok

Ramirez ügyes bokszoló volt. Kitűnően észrevette az ellenfelei által elkövetett hibákat, és igyekezett kihasználni azokat. Volt már néhány sikeres mérkőzés mögötte és a szakértők nagy jövőt jósoltak neki.

A legnagyobb ellensége azonban a saját büszkesége volt, amiért talán nem is őt lehetett okolni, hanem a rokonait, barátait, akik fenemód dicsérték minden egyes mozdulatát. Természetesen nagyon örült ennek, ám a kritikát egy cseppet se szerette. Felháborodottan utasított vissza minden egyes bántónak ítélt megjegyzést, ami arra vonatkozott, hogy távolról sem tökéletes, amit művel.

A ring egy nagyon őszinte helynek bizonyult, és néhány győzelem után jogosan hihette azt, hogy mindig neki van igaza, ha a küzdelmekről vitatkozott valakivel. Mert a kötelek között bizony mindig kiderült a valóság! Olykor persze ott is előfordult, hogy egy mélyütésnél mondjuk eljátszotta valaki a "hattyú halálát", vagy szabálytalankodott az illető, ám az igazság általában rendre diadalt aratott a végén.

S mivel eddig mindig az ő akarata érvényesült, hamar eljutott odáig, hogy senki se okoskodjon bele a dolgába! Néha még az is előfordult vele, hogy egy perc alatt ráérzett a győzelmére. Hiába, aki tud, az tud!

Így volt ez most is: amikor lement a legelső menet egy "fakezű" mexikóival szemben, már sejtette, hogy mi lesz a vége a küzdelemnek. Egy ilyen balekot miért engednek egyáltalán a közelébe?

Leült a szorító sarkában elhelyezett székre, nagy levegőket vett, és mosolyogva élvezte, ahogy a közönség a nevét skandálja. Remek "táncot" mutatott be nemrég, igazán látványos mozgása volt. Milyen csodásan átverte azt a mamlaszt, lazán elhajolgatott, és gyönyörű cselekkel kápráztatta el a nagyérdeműt!

Az edző dicsérte, a barátok pedig valósággal istenítették. Ezért érdemes ezt csinálni – az ilyen pillanatokért. Boldognak érezte magát. És a java még eztán fog jönni!

– Túlságosan lenn van olykor a fedezéke – hallott egy rekedtes hangot odalentről. – Azt hiszi, a lábmunkájával mindenkit átver, de hamar ráfaraghat a könnyelműségére. Cirkuszt csinál a bokszból, miközben rengeteg hibát követ el. Nem csodálkoznék rajta, ha kikapna.
– Micsoda?! – élénkült fel hirtelen.

A hang felé fordult, és egy ellenszenves, középkorú férfit látott a legelső sorban ülni. Élénken magyarázott a mellette ülő asszonynak, a legkevésbé sem zavartatva magát. Döbbenten figyelte őket. Egy cseppet sem érdekli azt a taplót, hogy ő is hallja odafentről? Mit képzel ez magáról? Az ilyen tapintatlan bunkók mindig kihozták a sodrából!

– Milyen hibákról beszél?! – förmedt a pasasra mogorván. – Igen, maga! Hiába bámul olyan bután!
A szokatlan helyzet láthatóan meglepte az idegent.
– Nézze, én nem sokat tudok a bokszról, de…
– Igaza van, nem sokat tud róla! Jöjjön ide, és nekem mondja el, ha valami problémája van! Vagy be is állhat énhelyettem!
– Hagyd, Ramirez, ne foglalkozz vele! – csitította rögvest egy barátja. – Méltatlan hozzád egy ilyen. A harc ott van, a másik oldalon!

Az edzője élénken helyeselt erre a megjegyzésre, ő azonban csak nem hagyta annyiban.
– De engem érdekel! Milyen hibákról beszélt?!
– Csak azt jegyeztem meg, hogy a fedezékét gyakran engedi le, és úgy táncol, mintha színpadon lenne. Túljátssza az egészet. Könnyen keresztbeverhetik ha…
– Maga nekem ne magyarázzon! Úgy bokszolok, ahogy én akarok! És mi a fenét jelent, hogy túljátszom? Tán színházban vagyunk? Ha már okoskodik, legalább érthetően tegye! Jól is nézünk ki! Majd egy ilyen senki fog nekem…
– Hagyd már a fenébe! – csitította az edző bosszúsan. – Rám figyelj, a fene a pofádat! Ne hagyd, hogy megzavarjanak! A kezedet néha tényleg feljebb kelle…
– Már te is kezded a hülyeséget?! Utánzod ezt a marhát? Edzőnek vettek fel, vagy papagájnak?
– Oké, rendben, felejtsük el! Tényleg jó vagy, de néha kissé könnyelműen mozogsz.
– Én nem tudom, mit játssza itt az agyát ez a senki!
– Csak elmondtam a véleményem.
– Amire a kutya se kíváncsi! – fakadt ki egy másik pasas odalenn. – Ramirez egy akkora klasszis, amekkorát nem látott még a Föld! Benne a keménység és a légiesség egyszerre van jelen. Úgy mozog, mint Ali! Ez keveseknek adatik meg. Előbb-utóbb világbajnok lesz belőle.
– Úgy van, ő a legjobb! – helyeselt még valaki, de ekkor megszólalt a gong.

A "bajnok" elhúzta a száját, és felkelt a székről. Még mindig a fülében csengtek rajongói szavai.

Lazán hajolt el egy ütés elől, majd félremozgott, aztán már csak azért is lejjebb engedte a fedezékét, had lássa az a marha, hogy pontosan tudja, mit csinál. Elhúzta a fejét egy jobbkezes elől, aztán visszaütött, és egész tisztán talált.

"Na, látod, te szerencsétlen, így kell megetetni a másikat!" – gondolta közben elégtétellel.

A közönség valósággal ünnepelni kezdte. Vigyorogva engedte lentebb ismét a karját, amikor a "fakezű" egészen váratlanul előrevágódott, szinte szökkenve egyet, és testközelbe kerülvén vele, iszonyatos erővel vágta szájon. A következő ütés már oldalról érkezett – ez egy jobbhorog volt, ami az arcát találta el.

Összegörnyedt, és kettős fedezéket vett fel, ám záporozni kezdtek rá a testütések. Az egyik borda alá akadt be, hogy alig kapott levegőt. Lejjebb vitte a fedezékét, de akkor ismét fejre kapott egy igen erőset.

Megszédült egy kicsit, és igyekezett összeszedni magát, de a másik nem hagyott neki időt: valósággal szórta az "áldást", hol testre, hol fejre. A "meg nem értett művész" ekkor fogásba akart menekülni, ám az ellenfele elmozgott, és az oldalát püfölte.

Igazi "kivégzést" láthatott a közönség. Jobb csapott után bal egyenes, majd egy újabb sorozat következett. Egy álcsúcsra mért felütés végül eldöntötte a meccset: Ramirez szájából kirepült a fogvédő, hogy még ő se tudta, hol állt meg.

Ekkor már homályosan látott, a szeme feldagadt, és csak bénultan állt, nem fogván fel, mi is történt vele. Már a közönséget sem hallotta, és teljesen kiszolgáltatott volt. Egy kőkemény balhorogtól bezuhant végül a kötelek alá.

***

Arra tért magához, hogy az arcát paskolják. Aggódó tekintetekkel találkozott a pillantása.

– Jól vagy?
– Mi történt?
– Hála az égnek, hogy feleszméltél! Azt hiszem, ez jó lecke volt.

Bután pislogott. Kezdett összeállni benne a kép. Az ökölvívás valóban egy őszinte sport. Elég egy pillanatnyi kihagyás és vége az álmoknak.

– Talán jobban kellett volna figyelnem a hibáimra – nyögte tompán.
– Még hamar rájöttél! – méltatlankodott az edző.
– Fel tudsz kelni? – vigyorgott rá a sportorvos.
Megdörzsölte fájó arcát és szomorkásan mosolyodott el.
– Látod, ez egy jó kérdés.
– Inkább írással próbálkozz, ott megmagyarázhatsz mindent!

Vége