Úgy tűnt minden éjszaka vak,
s köztünk elfogytak a szavak.
Nem lesz hang, szó soha már…
soha már…
Éji csend lesz örök ében,
gyászolják majd feketében.
Kínos percek sora vár…
soha már…
Nem lesz csillag… égnek éke,
rab szíveknek fáradt béke…
Azt hittem én, nem lesz már…
soha már…
Reménytelenül
By pityu
10 hozzászólás
Ismét szomorú és szépen megírt alkotás, de biztató, hogy múlt időben van.
Delory
Köszönöm szépen!
Szeretettel:Pityu
Nagyon szép és fájdalmas alkotás, de egyetértek Deloryval, jó hogy már múlt időben.
Szeretettel olvastalak: Zsu
Köszönöm szépen!
Szeretettel láttalak:Pityu
Kedves Pityu!
Mindig elcsodálkozom, hogy fiatal létedre, mennyi mély érzés "lakik" benned!
Szomorú hangulatú, de annál remekebb írásodhoz gratulálok!
Szeretettel: Tünde
Kedves Tünde!
Köszönöm szépen!(ez csak egy gyors válasz vers volt)
Szeretettel:Pityu
KedvesPityu!
Nagyon szépet írtál!
Eszembe jutattad Edgar Poe-ét!
A holló…
Gratulálok:sailor
Kedves Sailor!
Köszönöm szépen!
Igen hasonlatos lett hozzá a "soha már"-okkal…
Különben az egyik kedvenc versem A holló 🙂
Üdv:Pityu
Szomoú hangulatban írhattad a verset. Nekem igazán tetszik. Mégis, számomra az utolsó mondat azt sugllja, hogy van remény: Ugyanis: "Azt hittem én, nem lesz már… soha már…"
Úgy gondolom, hogy azt hitted, de mégsem úgy történt-történik, mert mégis van remény…
Jól gondolom?
Szeretettel: Kata
Köszönöm szépen!
Igen, jól gondolod…lehet hogy van remény.
Szeretettel:Pityu