Ülök az íróasztalomnál,
nyugtatom lapján két kezem,
nézem a ráncokat, szeplőket,
s egy kép ugrik be hirtelen.
A kék erek, a pergamen bőr,
mint áttetsző pauszpapír;
ujjak: idegek, inak, csontok,
egy kéz, mely száz évet kibír.
Anyám keze… Remegve fogta
a kanalat, a poharat;
evett, bár étvágya már nem volt,
s én néztem, néztem ezalatt.
Kezek… Istenem, mily gyengéden
ringattak engem hajdanán,
később vasaltak, főztek, mostak
húsz hosszú éven át reám.
És nem fáradtak, nem pihentek,
varrtak, stoppoltak gondosan;
nem csókoltam őket elégszer,
szégyellem máig is magam…
Most itt ülök, a kezem nézem,
tenyerem lenn, kézfej fölül,
s egy kellemetlen érzés kúszik
elő a vén szekrény mögül.
Az elmúlás, a menthetetlen,
mely csontot, izmot nem kímél,
agyat és szívet követel majd
tőlem, s mindenkitől, ki él.
4 hozzászólás
…és a Te kezedet sem csókolták elégszer, és a gyermekedét sem, és aztán az unokádét… és így megy, míg világ a világ…
Gratulálok mandolinos a versedhez, egészen kitűnő.
Nekem nagyon tetszett.
Ilyenkor, elgondolkodom, vajon én mit adtam édesanyámnak, és mit adott ő, ő sokkal többet adot, az életet.
Üdv: harcsa
Szia!
Kitűnő verset olvastam, komoly é nagyon mély tartalommal, s talán ma én is elgondolkozom, s kezembe veszem édesanyám kezét…
szeretettel gratulálok : Zsu