Ülök az íróasztalomnál,
nyugtatom lapján két kezem,
a ráncokat, szeplőket nézem,
s egy kép ugrik be hirtelen.
A kék erek, a pergamen bőr,
mint áttetsző pauszpapír;
ujjak: idegek, inak, csontok,
kéz, mely tán száz évet kibír.
Anyám keze… Remegve fogta
a kanalat, a poharat;
evett, bár étvágya már nem volt,
s én egyre néztem ezalatt.
Kezek… Istenem, mily gyengéden
ringattak engem hajdanán,
később vasaltak, főztek, mostak
húsz hosszú éven át reám.
És nem fáradtak, nem pihentek,
varrtak, stoppoltak gondosan;
nem csókoltam őket elégszer,
szégyellem máig is magam…
Most itt ülök, a kezem nézem,
tenyerem lenn, kézfej fölül,
s egy alattomos érzés kúszik
elő a vén szekrény mögül…,
… az elmúlás, a menthetetlen,
mely csontot, izmot nem kímél,
agyat és szívet követel majd
tőlem, s mindenkitől, ki él.
_________________________________
2 hozzászólás
Jó volt a megfogalmazás, tetszett 🙂
Ezt a szép gyöngyszemet még nem is olvastam tőled. Örülök,hogy rátaláltam. Azért az vigasztaljon, hogy a szellem nem öregszik:)
Üdv: Klári