A Pszichotanyán 13.

Pamela, amikor már jól maga mögött tudta Tomot, akkor lassított kicsit, nem akarta beérni a gyalogos csapatot. Átvágott a fák között, a másik útra. Lassan haladt a sűrű fákat kerülgetve, a földet jó magas gaz borította. Hirtelen rátört a félelem. Egyedül a rengeteg erdőben! Különös, erre soha nem gondolt, amikor Tommal lovagoltak kinn az erdőn. Akkor biztonságban érezte magát. Miért is jött be a fák közé, itt olyan félelmetes… talán vissza kellene fordulnia. Még a nap sem szűrődik át a lombokon, annyira sűrű a lombozat, szinte félelmetesen sötét van, vajon milyen messzire lehet az út? Badarság, az egész erdő nem nagy, ugyan hogy tévedhetne el. Mégis, olyan félelmetesen sötét van, s ahogy halad, még sűrűbb lesz az erdő. Hirtelen, valami nagy madár röppent fel a ló lábai előtt rikoltozva, a ló felágaskodott, nyerített egyet, Pamela sikoltott, kis híján leesett a lóról. Aztán gyorsan megsimogatta az állatot, hogy megnyugodjon nehogy még megbokrosodjon… Talán mégis vissza kellene fordulnia?… Aztán úgy tűnt, mintha egyre világosabb lenne. Ezentúl a ló is megijedt minden apró nesztől, biztosan érzi, hogy ő fél, mert az állat megérzi ha a gazdája fél, s átragad rá is. Próbált megnyugodni, ráhajolt a ló nyakára, úgy suttogta:
– Ne félj Jack, mindjárt kiérünk ebből a sötétből – S csakugyan, már látta is, hogy világosodik, s ott az erdei út, már ide látszik. Nagyot sóhajtott, s most már ő is megnyugodott.
Nem volt szép tőle, hogy otthagyta Tomot. Egyedül gyalogoljon a zsákkal végig az erdőn. Butaság volt. Már megint csak magára gondolt, hiszen meg sem hallgatta őt, csak vádaskodott. Tényleg úgy tűnt, hogy Tom mit sem tudott az egészről. Neki meg teljesen elszállt az agya. Nem, sohasem fog megváltozni, mindig olyan önző, makacs liba marad, amilyen gyerekkorában is volt. Most már nemcsak a szüleit bántotta meg, hanem Tomot is. Azért jött ide, hogy őt lássa, ő meg durcásan, haraggal fogadta. Milyen ember ő?
Elérte az utat. Nem hazafelé, hanem visszafelé fordult. Meg kell keresnie Tomot! Az úton már vágtathatott újra. Végig száguld az erdőn, akkor rá tud fordulni arra az útra, ahol Tomot hagyta. Sietnie kell, hogy még utolérje.

Közben Tom elérte az istállókat. Pamela sehol. Talán együtt érkezett Mariékkal, s beengedték őt is a kapun. Meg kell néznie, itt van-e a ló. Gyorsan kizárta a kaput, erősen lihegett, futott tovább a karámig. Nem volt sem a ló, sem Pamela… Felpattant egy másik lóra, csak úgy szőrén, kiáltott a kölyöknek:
– Olivier, csukd be a karámot! – s száguldott ki a kapun. Ezúttal a másik erdei útra terelte lovát, s vágtatott végig az erdőn, s Pamela nevét kiáltozta.

Pamela ekkor ért oda, ahol Tom eldobta a zsákot. Szólongatni kezdte a férfit, de senki sem válaszolt. Vajon hol lehet Tom? Miért hagyta itt a zsákot? Ijedten nézett körül, mi történhetett Tommal? Vannak itt vadállatok? Úristen, hol van Tom? Mi történt vele? Kiabálni kezdte a nevét, s egyre inkább eluralkodott rajta a félelem. Rettegett, és féltette Tomot… lassan kitört belőle a zokogás. A ló meg csak ballagott, szépen lassan, s most már ő sem értette, kell e futnia vagy sem, s egyáltalán mi történik ott a hátán.

Tom végig vágtázott az erdőn egyre kétségbeesettebben kiabálva. A kanyarban áttért a másik útra, s kezdte elveszíteni a reményt. Az izzadtság csorgott a homlokáról, a szemét is csípte de nem törődött vele, csak száguldott, s kiabált rendületlenül. Pamela felkapta a fejét, mintha Tom hangját hallaná… igen, az ő nevét kiabálja. Tehát Tom is keresi őt, de hol lehet? Mintha a háta mögül jönne a hang… megállt, jobban figyelt. Igen, már egyre jobban hallja, mintha óriási sebességgel közeledne. Megfordította a lovát, s a hang irányába újra vágtatni kezdett. Hamarosan feltűnt Tom lóháton.
– Pamela!
– Tom!
– Pamela!
– Tom! – alig tudták megállítani a lovakat, már meghaladták egymást, mire megálltak. Mindketten leugrottak a ló hátáról, s futottak egymás felé kitárt karokkal. Aztán összeölelkezve zokogtak egymás vállán, amíg meg nem nyugodtak.

Mikor már kicsit magukhoz tértek, szűnt a feszültség, elindultak megkeresni az elhagyott zsákot. Amikor meglelték, Tom feldobta a nyeregbe, lova hátára, odaszólt a két lónak, hogy kövessék őket. Aztán elindultak kézen fogva. Közben megbeszélték, hogy mi is volt valójában a félreértés tárgya. Persze Tom ártatlan volt, sőt, ezek szerint Marie is, mivelhogy ők sem találkoztak vasárnap óta, tehát ez minden, valóban a véletlen műve volt.
Pamela is elpanaszolta szíve bánatát, hogy milyen gonosz gyerek volt, s hogy mennyire megbántotta a szüleit az érzéketlenségével. Azt is elmondta, hogy szeretne elutazni a szülei sírjához, úgyhogy beszélnie kell Adélaideal, hátha elengedné valamikor.
– Azt is elmondhatod, hogy miért neheztelsz rám. Ha már Marie tudja, hadd tudjam én is! – mondta Tom nevetve. Már igazából nem is neheztelt Pamela, csak éppen váratlanul érte vasárnap a hír, hogy Tom itt kíván maradni a tanyán, s leköltözött ide a faluba, neki viszont meg sem említette.
– Az meg sem fordult a fejedben, hogy meglepetésnek szántam? Hát az lett. Eszembe sem jutott, hogy valaki kifecsegheti. Én akartam megmondani. Meg akartalak hívni, amikor berendezem a lakást… Az meg sem fordult a fejemben, hogy emiatt neheztelsz rám. Bocsáss meg, hogy így alakult. – Végre mindent tisztáztak, megálltak szemben egymással, s Tom kérőn nézett vele farkasszemet.
– Többé ne csináljunk ilyent, és ne veszekedjünk. Tisztázni kell mindent mielőtt megsértődnénk, vagy megsértenénk egymást, jó?
– Igen! – helyeselt Pamela.
– Nem akarlak elveszíteni! Szeretlek!
– Akkor is, ha gonosz vagyok? Akkor is, ha önző, ostoba liba vagyok?
– Akkor is! Miattad maradtam itt, mert azóta tudom, amióta megláttalak, hogy ezért kellett idejönnöm, hogy ezért kellett átélnem a poklok poklát, hogy téged megtaláljalak. Nem akarlak elveszíteni! – Pamela megkönnyebbülten sóhajtott egyet, s lehunyta a szemét. Először az egyik szemén érezte Tom csókját, aztán a másikon, aztán az orra hegyén, majd a száján. Arra eszméltek fel, hogy egy harmadik fej furakodik hozzájuk. Jack volt, Tom lova. Nagyot kacagtak rajta, mindketten megsimogatták a ló pofiját, Pamela egy puszit is adott neki, s elindultak újra kéz a kézben, némán. Szokniuk kell még ehhez a boldogsághoz. Időnként egymásra villantották mosolyukat.