Szív

Csak néztem a fákat, ahogy tépi a vihar,
leveleik ziláltak a szél halott port kavar.
Álltam a sötét szobában az ablakra tapadva,
rettegés öntött el. – Magamra maradtam!

Mint félőrült úgy álltam remegve, s félve,
nézve a hideg esőt, napot remélve.
Éreztem valami megszakadt itt legbelül,
a nyugalom mint simogató, messze elkerült.

Éreztem baj van! – Mi ez a rettegés?
Erőm elfogyott a bátorság már kevés.
Szállt a lelkem a széllel idegen fénybe,
tudatom maradt földi jelt remélve.

Iszonyú fájdalom hasított mellkasomba,
zsibbadt őrület mind a két karomba.
Égető érzés tombolt a hátamban
s, fojtó kint éreztem, nyakamban, vállamban.

Ennyi egy élet? – minden semmivé lett,
ezernyi gondolat tombolt a fejemben,
mi lesz a gyermekeimmel? – Ki lép a helyembe?
Mit hagyok nekik? – Istenem segíts!

Valami itt belül megszakadt,
szerelemre is, csak beteg szív maradt.
De vagyok értük! – megszánt az isten.
Hisz értük vagyok! – ők minden kincsem!