Hugo Hofmannsthal: A rózsa és az íróasztal

Die rose und der schreibtisch

Ich weiß, daß Blumen nie von selbst aus offnen Fenstern fallen. Namentlich nicht bei Nacht. Aber darum handelt es sich nicht. Kurz, die rote Rose lag plötzlich vor meinen schwarzen Lackschuhen auf dem weißen Schnee der Straße. Sie war sehr dunkel, wie Samt, nochschlank, nicht aufgeblättert, und vor Kälte ganz ohne Duft. Ich nahm sie mit, stellte sie in eine ganz kleine japanische Vase auf meinem Schreibtisch und legte mich schlafen.
Nach kurzer Zeit muß ich aufgewacht sein. Im Zimmer lag dämmernde Helle, nicht vom Mond aber vom Sternlicht. Ich fühlte beim Atmen den Duft der erwärmten Rose herschweben und hörte leises Reden. Es war die Porzellanrose des alt-wiener Tintenzeuges, die über irgend etwas Bemerkungen machte. 'Er hat absolut kein Stilgefühl mehr', sagte sie, 'keine Spur von Geschmack'. Damit meinte sie mich. 'Sonst hätte er unmöglich so etwas neben mich stellen können." Damit meinte sie die lebendige Rose.

Hugo Hofmannsthal
Geboren 1874
Gestorben 1929

A rózsa és az íróasztal

Tudom, hogy virágok maguktól soha nem
hullnak ki nyitott ablakokból. Különösen éjjel. De
azért ne zárjuk ezt ki. Röviden; vörös rózsa feküdt
váratlanul fekete lakkcipőm előtt a hótól fehér utcán.
Színe mély sötét volt, mint bársonyé, s még sudár,
nem elnyílt, de a hidegtől illatát teljesen elvesztve.
Magammal vittem, behelyeztem őt egy egészen
kicsi japán vázácskába az íróasztalomon, és aludni tértem.
Rövid idő múltán fel kellett ébrednem. A
szobámat elöntötte derengő világosság, de nem a Holdtól,
hanem a csillagfénytől. Éreztem lélegzéskor
a felmelegedett rózsa szállongó illatát, s halk beszédet
hallottam. A régi módi, bécsi tintaitató porcelán- rózsája
erről valamilyen megjegyzést tett. ’ Neki abszolút nincs
stílusérzéke már’ mondta ő, ’ nyoma sincs a jó ízlésnek’.
Így minősített engem. ’ Különben nem állított volna valami
ilyet mellém.’
Így vélekedett ő az eleven rózsáról.

Szalki Bernáth Attila