Szonett-esszé

Száraz falevélként sorsom tengetem,
olyan ez, mint a semmi létezése,
csak hajszol az idő, és gúnyt űz velem
korszakromboló zülött ébredése.

Kopár ágakon tollasok vacognak,
kóbor macskák lesik kimért haláluk,
aki ma szép álmot kíván magának,
nem lehet szabadító, őt ne várjuk!

Az első négy soros személyes nyomor,
a folytatása hatmilliárd szégyen
– minden hájjal megkent látszat boldogság.

Kapuja helyén aranyból a szobor,
az anyag-isten így trónol az égen.
Mögötte csak koholt díszlet a világ.