Hevülő pára kúszik a szív falán
Némán néz. csak suttog, csak simogat.
Lángoló vért sír a gyászos eső
hamuja nyomán már a kóró se nő.
lehunyt szemmel álmodozom rólad
koponyámban zárt körű film pereg
álmaimban még sétálsz a parton
s hajadba dúdol a vízszagú szél.
Szeretlek sajgó, vak szerelemmel
mert érzem hogy érzed,
utánad vágyom.
Itt állok hát kifosztott lélek
nem kell a gyász, nem kell az élet.
1 hozzászólás
Kedves Duck!
Nagyon jól sikerült vers az elmúlásról. Tele expresszív nagyon mély képekkel. Tetszik a képi világban, hogy nagyon messzi dolgokat kapcsolsz össze egy képpé a versben. A rímelés gyengesége viszont megbocsátható a tartalom miatt. A sebek nem múlnak el nyomtalanul, de idővel nem fognak annyira fájni, és a tátongó űr is egyre kisebb lesz. Az életet ne akard elveszíteni semmiképp, és az életkedvedet se.
Üdv.: Szalai Mihály